Last 2 day...

Hát... eljött. Az utolsó napok, amikor már megkezdődnek a búcsúzkodások, és a készülődések. És az Olaszországról való gondolkodásom megint negatív irányba változott így, hogy szépen sorban mindenkivel megvannak az utolsó találkozások. Úgy érzem, mintha a péntek egy hatalmas, és átláthatatlan betonfal lenne. Nem tudom, mi vár rám ott, hogyan alakul majd az életem. Olyan, mintha a naptár addig tartana, addig tervezek. Mintha a naptárból péntektől kezdve letépték volna a többi napot, és nem tudnám mi következik aztán. Szépen betábláztam az utolsó napjaimat, teszem a dolgom szorgosan, nem is gondolva az utána következőkre. De ez nem tudatos, nem kizárni akarom, egyszerűen csak fel se fogtam még mi történik körülöttem...

I. fejezet - Szerelem

Sokat gondolkoztam azon, mi lesz majd, ha Őt kell elengednem és azt mondanom: viszlát egy év múlva. De sosem tudtam mire számíthatok. Nem tudtam, hogy fogok érezni, mit fogok mondani, illetve fogok-e tudni bármit is mondani. Minden apró részletet - hogy mit veszek fel, hogy mikor mit mondok, hogy hogy fogom meg a kezét, hogy csókolom meg - elképzeltem vagy 1000féle képen, de azt sosem tudtam eldönteni, melyik a legvalószínűbb. És ez rettenetesen idegesített... annyival könnyebb lett volna, ha tudom legalább azt, magamtól mire számítsak. De teljesen homály volt... fel se fogtam, mit művelek. Tegnap még iszonyúan vártam ezt a napot, hogy ott állhassak a buszpályaudvaron, várva, hogy Ő leszálljon a buszról, és hogy vele lehessek. De most azt kívánom, bár ne ma lenne...

Amit tegnap kívántam, beteljesült: ott álltam a buszpályaudvaron, és Rá vártam. Együtt voltunk egész nap, jártunk a suliban, elintéztünk pár dolgot, aztán haza mentünk, és otthon voltunk. Megbeszéltük a dolgokat, amiket már 100x megbeszéltünk, hogy kibírjuk, és minden rendben lesz - fő az optimizmus. De aztán eljött az a rész, amikor a hős szerelmes elhagyja kedvesét, mert hívja a haza. Busz a vasútállomásra, és vártuk a vonatot. Ott ültünk egymás kezét fogva egy padon, és az járt a fejünkben: most látom őt utoljára mielőtt elmegy/ek...
Egészen jól ment az egész, beszélgettünk, kicsit még viccelődtünk is egymással, de amikor begördült a vonat a peronra mindkettőnkből előtörtek a könnyek... Az egész teljesen filmbe illő volt, akár csak az egész kapcsolatunk. Ami köztünk van nagyon különleges, és nagyon erős. Úgy érzem érdemes adni neki egy esélyt... akár kettőt is. Nem fogom a nehézségek miatt elhagyni, mert hiba lenne. Nagy hiba. Nem leszek naiv, ahogy mindig is voltam, nem mondom, hogy egészen biztosan kibírjuk ezt az egy évet... De azt az eszemmel tudom, hogy értékes ez a kapcsolat, és nekem fontos. Tehát mindenképpen adnom kell esélyt annak, hogy csoda történjen. Lesz ahogy lesz, a mának élünk. És elmegyek vagy nem megyek, nekem ez nem elég ahhoz, hogy eldobjam magamtól azt akit a legjobban szeretek, hiszen ahogy már mondtam: akkor sosem tudhatom meg, mi lett volna ha...
Most itthon ülök, az ő pulcsijában, és az kattog a fejemben folyamatosan, hogy még mindig nem bírom elhinni...
Tudtam, hogy szar lesz mindenkit itt hagyni, szar lesz ahogy mindenkivel meglesznek az utolsó találkák. És itt az első mérföldkő: Itt hagyni Őt.
Ez az egész azt mondja nekem, hogy vészesen közeledik a betonfal, habár magát a falat még nem látom... Tudom, centire pontosan hol van, de még nem lépett ki a ködből. Csak nehogy fejjel menjek neki...