Ezt a bejegyzést már nem onnan írom, ahonnan az eddigieket, nem abból a házból, és abból a székből, ahonnan megszoktam. Nem vesz már körül az család, aki eddig, nem sétálgat mellettem Amie, a pici olasz kutyám, aki felugorva az ölembe, fejét a combomra helyezve szuszogott esténként, és nem száll már a konyhából a paradicsomos vacsora illata.
Nagyon sok minden megváltozott, és nem csak a környezetemben, én magam is megváltoztam.
Nem csak hogy az utolsó bejegyzésem óta, de az óta is sok idő eltelt, hogy elhagytam Olaszországot...
Letelt a csereévem, felszálltam a repülőre és haza jöttem, Magyarországra. De nem volt mind ez ilyen könnyű...
Kezdjük ott, ahol abbahagytuk... Karácsony.
Karácsony után gyorsan telt az idő, én már egyre többet értettem a nyelvből, és beszélni is elkezdtem. Az osztályom egyre többet foglalkozott velem, ahogy egyre több barátom is lett. Én kissé rosszul éreztem magam a nyelvtani hibáim miatt, szégyelltem őket, így egyre több munkát fektettem a tanulásba is, eközben mások azonban aranyosnak tartották. Minden félelmem ellenére is kedveltek az emberek. Ők voltak azok, akik megváltoztattak...
Karácsonykor már tényleges részének éreztem magam a családomnak, igazi Albertari-nak. Igazi része voltam az osztálynak is, valaki, akire számítanak, aki fontos, akit szeretnek, akinek a véleménye érdekli őket. Valaki... olasz. Akkor értetettem meg, mi is a célja ennek az egésznek. Megértettem mit ad nekem ez az év. Igazán boldognak éreztem magam. Éltem, mintha olasz lennék. Életre szóló barátságokat kötöttem, és csodálatos embereket ismertem meg. Akkor nyílt ki igazán a szemem, hogy a Világ, sokkal nagyobb, mint hittem...
Elérkezett a január, egy érdekes hónap. Egyszerre volt gyönyörű, és szomorú, mind ez az én hibámból.
Januárban az akkori párom, néhány barátommal együtt ellátogatott Rómába. Nos, még ha akkor, abban a pillanatban nem is így gondoltam, hiszen boldog voltam Őt fél év után újra látni, talán nem véletlen, hogy
Csak néhány napot töltöttek Olaszországban, amik persze csodálatosan teltek. Körbejártuk a várost, megnéztük Róma kincseit, és nagyon jól éreztük magunkat. De könnyes volt a búcsú. Róma központjában vártunk a buszra, ami kivitte őket a repülőtérre. Estefelé volt már, ott álltam Mellette, szorosan átkarolva a derekát, és csak potyogtak a könnyeim a kabátjára. Azzal nyugtatott, hogy minden rendben lesz, hogy otthon találkozunk fél év múlva, és minden olyan lesz mint régen. Valahol hittem is Neki, de valahol már éreztem, hogy semmi nem lesz a régi, és ez nem Rajta múlik. Igazán szerettem Őt, komolyan, és feltétel nélkül. Sokat harcoltam magammal és a világgal, hogy igaza legyen, és tényleg minden olyan maradhasson, mint azelőtt volt. Csak hogy én akkor már rég nem ugyan az voltam, aki azelőtt.
Nem sokkal azután, hogy elment szakítottunk. Nem az Ő, vagy az én hibámból, nem is akarok senkit okolni érte. Csak megtörtént. És természetesen ez engem megviselt. Nehéz volt az utána következő időszak, labilis voltam, talán még nehezen kezelhető is. Megkértem Őt, hogy ne keressen többet, remélve, hogy így könnyebben felejtek és teszem túl magam a dolgon, és mint utólag kiderült ez volt az első helyes döntésem abban az időszakban...
Az olasz családom nagyon sokat segített nekem, amikor látták, hogy nem hogy rossz napjaim, de rossz heteim vannak, érdeklődni kezdtek, mi történt velem. Addigra már igazi bizalom alakult ki köztünk, és elmeséltem nekik mi volt az, ami igazán nyomta a lelkem.
Így telt hát a február, melynek végén megismertem valakit. Egy fiút, aki már szeptember óta kereste a tekintetem a suliban, de sosem beszélt velem. Tudta, hogy honnan jöttem, de nem kérdezősködött ahogy mindenki más. Februárban már jól beszéltem az olaszt. Ez a fiú interneten keresett meg először, és beszélgetni kezdtünk. Megkedveltette magát velem. Később aztán beszélni kezdtünk a suliban is, többször töltöttük együtt a szünetet, összeismertetett a barátaival és a családjával, mozgalmassá tette a napjaimat. Nagyon kedveltem benne a kedvességét és alázatosságát, azt hogy soha senkihez egy rossz gondolata sem volt. Imádott nekem segíteni az olasz tanulásában, szerette ha kérdezek tőle, szeretett segíteni. Többször elmondta, hogy különlegesnek tart, hogy nem vagyok olyan mint a többi. Ő nem furcsának látott, hanem különlegesnek. Gabriele Condorelli akkor belém szeretett...
És én is hasonlóképpen éreztem felé. Bearanyozta a márciusomat, egyszerre volt csodálatos barát, és valaki, aki megdobogtatta a szívem. Van az a híres "cserediák-grafikonja" az AFS-nek... valahogy így néz ki:
És a hetes pont, csak folytatódott. Levelet kaptam az AFS-től, hogy a "cserehét" nem sokára elérkezik, döntenem kellene. A cserehét arról szólt, hogy választhattam egy olasz régiót, ahol az AFS nekem családot keresett, és ahol így egy hetet - nyaralásképpen - eltölthettem. Szardíniára mentem. Már április eleje volt, így a tenger - ha meleg nem is, de - fürdésre alkalmas volt.
Szardínia után nem sokkal, szétmentünk Gabrielevel, de sosem veszekedtünk. Úgy éreztem nekem még nem ment egy kapcsolat úgy, ahogy kellett volna, még nem telt el elegendő idő azóta ami történt...
Gabriele azóta is a barátom, az egyik legjobb barátom. Habár sosem volt része hasonlóban, megértette a helyzetemet, és mindent megtett, hogy ne nehezítse meg a dolgokat.Akkor érkeztem meg a nyolcas ponthoz:
Elkezdtem megint sokat agyalni a történteken, és lecsúsztam egy kicsit a grafikonon, de valami mégis furcsa volt. Olyan passzív szenvedés szerű volt, és végül nem érkezett meg a kilencedik pont az én csereévemben. Akkor eldöntöttem, hogy mivel közeledik az évem vége, mindent megteszek annak érdekében hogy megadjam neki a lehető legszebb lezárást. Tanulni kezdtem újra, szombatonként pedig többet lógtam a barátokkal. Beindítottam a társasági életemet, moziba jártam, vacsorázni, vagy vásárolni a barátnőimmel. Így telt el két hónap.
Ekkor lehetőséget kaptam, hogy letegyem az olasz nyelvvizsgát, és kaptam is az alkalmon. Jobban figyelni kezdtem a nyelvre, holott ekkor már igazán jól beszéltem, sőt mi több, gondolkodtam olaszul. Lelkiismeretesen bejártam az olasz különórákra, és végül június 6.-án letettem a nyelvvizsgát. Büszke voltam arra, hogy megcsináltam, és nekem a tanévem igazából ott ért véget. Onnantól kezdve már nem foglalkoztam a sulival, de jó jegyekkel fejeztem be az évemet.
Ezt megelőzően, május 26.-án levelet küldtem a Patriknak, születésnapja volt. Akkorra már három hónapja nem beszéltünk egy árva szót se, én pedig már jól voltam. A sok dolog ami történt velem, a sok újdonság, az új emberek és az új életem kezdte elfeledtetni velem azt, ami fájt. Beszéltünk ezt követően pár szót, és a mi kapcsolatunknak itt nagyjából vége is volt.10 hónap rengeteg idő, ezt sokszor mondtam már. 10 hónap rengeteg dologra elég...elveszíteni egy életet, egy szerelmet, egy rossz szokást, egy negatív gondolatot, egy barátot... de arra is elég, hogy dolgokat nyerj, építs, kapj, kiérdemelj. Úgy, ahogy egy új életet, egy új szerelmet, új rossz szokást, vagy akármi mást. 10 hónap elég ahhoz, hogy megváltozz és kicserélődj...
De a tábor még így is remekül telt, nagyon jól éreztük magunkat, ez már egy jól összeszokott csapat volt. Ott ismertem meg közelebbről Henníng Stoffers-t. Ő volt az, aki a tábort számomra csodálatossá tette, minden napot együtt töltöttünk, először még csak barátként. Később ez komolyabbra fordult, és bár tudtuk, hogy semmi értelme a kevés idő miatt, egyre többet töltöttünk együtt abból a kevés időből. Eljött hozzám Rómába, és én is elmentem hozzá Folignoba, ezzel töltve az utolsó heteimet. Beleszerettem abba amilyen...
Június 28.-án Milánóba utaztam egy bankettre. Azok voltak meghívva, akiknek az Intesa Bank (azaz CIB Bank) ajánlotta fel az ösztöndíjat. Az út összesen 6 óra volt, és sok időm várost nézni nem volt, de akkorra már máshogy gondolkodtam. Úgy gondoltam miért ne mondanék igent a meghívásra, hiszen csak egy újabb kaland. És jól is éreztem magam, még egy csoportot megismertem azok közül az AFS cserediákok közül, akikkel előtte nem találkoztam. Így például Pavel Kiselev orosz cserediákkal, aki Istenemre esküszöm a legmagasabb 15 éves akit valaha láttam...
Aznap este hulla fáradtan feküdtem be az ágyamba, és azon gondolkodtam, hogy már csak pár nap van hátra...
Július 1.-jén Greta, a másik fogadótesóm hazaérkezett Svédországból. Gretaval sokat beszélgettem előtte Facebookon, de soha nem volt szerencsém megismerni tekintve, hogy előbb elment mint én Olaszországba érkeztem. Mivel az ő szobájában laktam, összepakoltam mindent, kitakarítottam, és átköltöztem Emmához. Azzal, hogy Gréta hazajött, nagyon sokat láthattam abból, milyen lesz majd az én hazajövetelem...
Végignéztem ahogy a repülőtérre megérkezve, összeölelkezve sír a barátaival, ahogy hazaér, és sír esténként, és ahogy lereagálta a welcome partit, amit neki szerveztünk. Megérkeztek a barátai, és neki csak ömlöttek a könnyei, mindenkit megölelt, sütögetés volt és zene...
Én pedig minden perccel csak egyre közelebb éreztem a pillanatot, amikor búcsút kell mondanom a Családomnak.
Nagyon hamar eljött a július 6.-a, az utolsó tábor napja. A tábor Frascatiban volt, és az összes létező AFS cserediák,
Könnyes szemekkel léptem oda hozzájuk és megöleltem őket. Nem érkezett meg mindenki egyszerre, de csodálatos volt őket újra látni.. Ott volt Nicole, az elsők között ugrott a nyakamba, ahogy Sena és Edina is többek között. Henníng még nem volt ott, nagyon vártam hogy megérkezzen. Három-négy órával később megérkezett ő is, és az este hátralévő részét kéz a kézben a barátainkkal töltöttük. A családomtól búcsúzás előtt egy olasz zászlót kaptam, és azt aláírattam a legtöbbjükkel ott a táborban.
Egész éjszaka nem aludtunk, mindenki beszélgetett, hülyéskedett, buli volt gyakorlatilag, zenével és a legjobb barátokkal. Az első csapat, a brazilok, hajnal 2-kor indultak ki a reptérre. Mindenki elköszönt tőlük, akkor kezdődött újra a sírás...
Én reggel hatkor indultam, Henníng csak fél tizenegykor. Reggel öt harminckor kellett gyülekezniük az indulóknak a kertben. Henníng fogta a kezem végig, várva arra, hogy megérkezzen a busz. Én ekkor már zokogtam hozzá bújva. Zokogtam, mert tudtam, hogy sosem látom őket mindőjüket viszont, tudtam, hogy az a pillanat az, amikor minden megváltozik, amikor azt az életet melyet 10 hónap alatt felépítettem el kell hogy hagyjak. És akkor megérkezett a busz. Mindenki sírt, magyarok, franciák, amerikaiak, és chileiek mentek akkor haza, mindannyian a saját országukba...
Henníng az utolsó percig fogta a kezem, aztán akkor megcsókolt, letörölte a könnyeimet és hagyott menni... Visszanézve láttam a könnycseppet az ő arcán is. Ekkor a busznál odajött hozzám Marco, és ő is megölelt. Azt mondta, mindig várni fog vissza Olaszországba, és elfolytva a sírást elengedett, és én felszálltam a buszra...
Ők az igazi szüleim, és az egész 10 hónap ami eltelt egy álom volt egy teljesen más világban. Egy teljesen más lány szerepét játszottam, és úgy beleéltem magam, hogy magam is elhittem... Ezért volt olyan nehéz.
Ezer kérdés kavargott a fejemben. Vajon elfogadnak majd? Lesznek még barátaim? Lesz, akire őszintén számíthatok?
Ott álltam, szorongatva a karláncot a csuklómon, amit egy olasz AFS önkéntestől kaptam a nekem rendezett búcsúpartin és küszködtem a könnyeimmel. Féltem.
Aztán minden úgy történt, ahogy azt előre megmondták az utolsó orientáción. Minden a sablon szerint, hazaérkezés, ölelés hegyek, búcsú a többiektől, és mindenki haza indult.
Az első otthon töltött éjjelemen az ágyamban fekve is csak azon járt az agyam, mi történik velem? Mintha el se mentem volna, mint ha az egész leforgott volna egy árva pillanat alatt...
Ha emlékeztek még a történetemre tudjátok, hogy én nem akartam kutazni. És aznap éjjel nekem is ez jutott eszembe. Akkor is féltem. Mindig félek. Az ember fél a változástól, ez az ami ijesztővé teszi a döntés helyzeteket. Fél, mert nem tudja mi vár rá. Fél, mert nem tudja mire számítson. Aznap éjjel nagyon sokat gondolkodtam, és rájöttem mi változott pontosan. Nem a körülöttem élő emberek, nem a velem való viszonyuk, nem a hajuk színe, vagy a viselkedésük. Én változtam meg...
Az a lány lettem, akinek a szerepét játszottam. Az, aki nem fél, mert tudja bármi történjen, ő mindig a két lábán fog állni. Az, aki valahol mindig olasz marad, és ezt senki nem veheti el tőle.
Egy hónapja vagyok már itthon, és még mindig nem szoktam teljesen vissza, de már nem is várom. Nem illek már a keretbe, abba, amit azelőtt hagytam magam után. A hazajöveteleddel, Cserediák, tiszta lapot nyithatsz magad előtt, elkezdhetsz új dolgokat, vagy éppen elfelejthetsz a régiekből. De ez nem jön magától, hanem a Te fejedben dől el... Ahogy az életben minden.
Én is elkövettem azt a hibát, hogy magamba zuhantam. Furcsa dolog honvágyat érezni valami iránt, ami nem is az igazi otthonod. De abban sose kételkedj, hogy valahol mindig otthonod marad, ahova mindig visszavárnak.
Előfordulhat, hogy elvesztesz majd embereket, hogy akik addig a barátaid voltak, nem köszönnek majd már rád, vagy nem keresik többet a társaságodat. Előfordulhat, hogy nem értenek majd meg azok, akik előtte lelked minden apró titkát tudták. Előfordulhat, hogy görcsösen rád eröltetik majd a "régi énedet" és nem fogják elfogadni a változásodat. De tudd, hogy akárhogy változtál meg, az csak jó lehet. Mert többként tértél haza, mint ahogy elmentél....És ha olyan szerencsés vagy mint én, lesz, aki a karjaiba zár majd mosolyogva és megért, legyél akár milyen is. Aki figyel rád és értékesnek tart.
... Akinek valakiből Valaki lettél...
