1) nem írok minden nap, mert teljesen felesleges. Egy nap nem történik annyi minden, pláne annyi érdekes nem, hogy kiérdemeljen egy saját bejegyzést.
2) Nem fogom a bejegyzéseket angolra fordítani, mert marha sokáig tart, és úgyse olvassa senki aki nem érti a magyart. Akinek meg annyira fontos és nem érti akkor katt: https://www.facebook.com/Katona.Lex.Alexandra
Lehet írni üzit, nem harapok, és lefordítom nektek még a sorok között lévő részt is. :)
Tehát... eltelt ööö... sok nap mióta nem írtam, és most megpróbálok szépen minden fontosat összefoglalni.
I fejezet - A nyaralás
A nyaralásunk csütörtöki napja. Megemlítettem, az előző bejegyzésemben, hogy helyesek a pincérek. Nem hazudtam, tényleg azok, egy közülük különösen. Mindenképpen meg akartam ismerni közelebbről. (csak semmi félreértegetés) Csütörtökön a vacsora befejeztével a szüleim erre-arra elcsászkáltak, de én nem bírtam felállni. Képtelen voltam elmenni anélkül, hogy beszéljek vele. Legalább egy kicsit. Először mikor megláttam csak tetszett, de nem gondoltam komolyan, hogy akár hozzám szól majd. De a szerdai "kártyát az asztalon hagyja az idióta" műveletem után igazán érdekelni kezdett a dolog... maradtam tehát arra a pohár borra fogva, amit a kezemben tartottam. Mégsem hagyhattam ott két deci fehérbort, nem igaz?
Láttam az arcán, hogy igyekszik az én asztalom felé keveredni a nagy munka közepette, reméltem, hogy nem csak mert sok a tányér előttem, hanem mert hozzám szeretne közelebb lenni. Igazam volt? Mikor nincs?
Lezajlott egy gyors, félperces eszmecsere közöttünk ilyen témákban mint hogy honnan jöttem, mi a nevem, és aztán hogy megadnám-e a számom. Oda voltam meg vissza egész este. Azt hittem jobb már nem is lehet, feladat teljesítve, beszélgetés megvolt. Csakhogy az este még nem ért véget...
A bár és az étterem teraszán állva, megint csak egy pohár borral és a jó kis könyvecskémmel a kezemben ácsorogva kémleltem az eget. Igazság szerint nem volt jobb dogom, teljesen egyedül voltam, a nagy lelkesedés és öröm is alább hagyott, az unalom ugyanis elég nagy úr, mint tudjuk. Elmélyedtem a gondolataimban, szinte saját magammal beszélgettem, gondolkoztam, próbáltam legalább a nyaralás idejére mindent kiverni a fejemből, azon dolgoztam, hogy szelektáljak, mi kell és mi nem. Minden erőmmel azon dolgoztam, hogy a stresszt és a feszültségeket, a terheket és feladatokat amiket a nyaralás kedvére félre tettem valóban tegyem is félre, ne agyaljak az otthon történő dolgokon, ne kavarogjon annyi minden a fejemben. Szinte minden külső hangot kizártam, mindent a külvilágból, teljesen elmerültem a saját gondolataim mély tavában. Egy éles csattanás pedig kizökkentett hirtelen. Kisebb szívrohammal küszködve hátra néztem, és Őt láttam meg az ajtóban. Engem nézett, elég nyilvánvaló volt, hogy hozzám jött. Ahogy megláttam önkénytelenül zakatolni kezdett a szívem, elfelejtettem mindent, amin addig gondoltam, és rögtön mosolyogni kezdtem, mint egy idióta. Mi ez? Most komolyan, miért, mi történik velem?
Odasétált mellém mondván, hogy a főnök elengedte, és úgy egy negyed órát álltunk a teraszon ketten, és beszélgettünk. Főként a suli volt a téma, kicsit kellemetlenül is éreztem magam, féltem hogy untatom, de most mégis miről beszéljek, ha nem ismerem, és jelenleg ez az egyetlen közös van bennünk... Iskolába csak jár/járt ő is...
És igazam is volt, mint mindig, egyáltalán nem untattam az idióta, sablonos témámmal, kifejezetten élvezte a társalgást. Végül aztán, miután igent mondtam a másnapi randifelkérésére visszament dolgozni. Természetesen ismét bearanyozta az estémet, egész éjjel rá gondoltam, ami először nem is zavart, de ahogy elkezdtem gondolkodni megint megkérdeztem magamtól: Lex... mit művelsz? Mért érdekel ennyire? Mi történik?
Eljött hát a péntek, mondanom se kell, megvoltak a reggelinél-ebédnél az édes kis összemosolygások és pillantások, és a napom azzal telt, hogy vártam az estét. Éééééééééés.... bemutatom nektek az első napot, amikor komolyan nem unatkoztam. Vagyok olyan peches, hogy utolsó nap szerezzek barátnőket, de ez van... Megismertem két haláli csajszit, akikkel remekül elvoltam egész nap, olyannyira, hogy a számcserén és "majd összedobunk egy bulit" kijelentéseken is túl voltunk 10 perc ismeretség után.
Gyorsan elment a nap, jó társaságban már csak így megy ez. Aztán később, mikor már egyedül voltam nem ment ilyen nagyon gyorsan. A gyomrom görcsben, a kezem hideg, izgulok, félek...
Felvettem a legszexibb fekete ruhámat, parfüm a nyakra, topánka és karperecek, és irány a megbeszélt helyre. Olyan szinten ideges voltam, hogy az valami fantasztikus, és megint jött a saját magam faggatása: Mitől félsz? Nem szoktál te izgulni... És igazam volt - megint - mindig teljesen laza vagyok, sosem aggódok azon, hogy jaj, most találkozni fogok egy fiúval. Bele-bele gondolgattam abba is, hogy mi van, ha a névelővel van itt a probléma, és ő nem egy fiú, hanem a fiú. De az ötletet hamar elvetettem, tekintve, hogy nem is ismerem.
10 óra... 11óra... éjfél. Kezdtem feladni. Mégsem jött el.
És ekkor megjelent. Sűrű bocsánatkérések közepette köszöntött, és aztán elindultunk sétálni. Nagyon sokat beszélgettünk, többet tudtam meg róla 10 perc alatt, mint sok emberről évek alatt. Nagyon tetszett a személyisége, amiket mesélt, ahogy megismertem. És nagyon reméltem, hogy nem kell majd csalódnom benne, és tényleg olyan, mint amilyennek mutatja magát. Sok séta, sok beszélgetés. Hajnali két óra, és elcsattan az első csók. És akkor már csak egy dologtól féltem: az infarktustól, a szívem ugyanis nagyon nem bírt magával. Az este nagyon jól sikerült, megismertük egymást - már amennyire meglehet ennyi idő alatt - megtudtuk, hogy a másik remekül csókol, és végül... szerelembe estünk.
De ugyanakkor tudtuk azt is, hogy ez itt véget ér. Nem akartuk hogy így legyen, de ennyi volt. Nekem haza kellett mennem, őt pedig oda kötötte az otthona.
Ettől persze még beszélgettünk Facebookon, néha hívtuk egymást. De nem bírtuk. A szerelem - ahogy az unalom is - szintén nagy úr, és végül összejöttünk. Ő most az, akit a páromnak mondok. Gondoltunk volna erre amikor beültem a kocsiba, hogy na most megyünk nyaralni?
12 napja vagyunk egy pár, és a tűz lobog, a kapcsolat erős. Nem tudom mit gondoljak... lesz jövője? Ott van Olaszország... A távolság. Mi lesz ebből? Megint saját magamat gáncsolom ki, vagy meghoztam életem legjobb döntését? Nem tudom... De egyet biztosan tudok. Ő nem egy fiú. Ő a fiú...
II. fejezet - Az orientáció
Augusztus 4-5, Budapest, Hotel Touring. Ott álltunk harmincheten,
egyikőnk se tudta mit várjon a kiutazás előtti orientáció néven
meghirdetett "katonai tábortól". Sokféle képen gondolkodtam róla. "Talán jó lesz, hangulat, barátkozás, jókedv" - gondoltam én nagy naivan először. Az egészet azzal kezdtük, hogy a megérkezésünk után fapofával mindenkit egyesével, libasorban bevezettek egy terembe, megmotoztak minket, kipakoltatták velünk a cuccainkat, és elvették több mint a felét. Néhány ruhadarabot hagytak csak meg, de se tusfürdő, se törölköző, a fogkeféről és a fogrémről meg már ne is beszéljünk. Nem is kaptuk vissza őket, csak az utolsó nap végén, mielőtt hazaengedtek minket. Miután megvolt a "reptér" nevezetű szimulációs játék jött a következő kijelentés: "Garantálom, hogy nem fogjátok jól érezni magatokat"
És így is volt. Megaláztak, játszottak velünk, de persze mindennek megvolt az oka. Voltak kellemesebb foglalkozások is, mint mikor érvelni, vitázni kellett, az mindig is a kedvencem volt.
És persze eljött az este is, amikor ment a buli, az ismerkedés ezerrel. Össze is szedtem néhány barátot, de mindenki megismert javarészt mindenkit. Egy cipőben járunk hiszen...A két nap leteltével mindenki fellélegezve ment haza. És akkor most mondhatom, hogy Olaszország felé lettem orientálva?
III. fejezet - Kapuzárási pánik
Előre megmondták, hogy bekövetkezik majd az az időszak, amikor úgy érzed: bármit, csak ezt ne.
Amikor előjön a félelem, szinte remegsz, rettegsz attól, hogy elmenj. Fáj a hiányérzet amit az otthonod iránt már most érzel, hiányoznak a számodra fontos dolgok, úgy érzed vérpadra visznek.
Ez az az időszak, ami mindenkire máskor jön rá... a félhetnék, a para.
Van aki csak az utazás előtti napon kezd el félni, van aki egy héttel
előtte, és van aki egy hónappal előtte. Ezt pedig mindenkinek magának
kell elszenvednie. Feladni? Visszalépni? Van olyan opció? Van.De ha már felrúgok mindent. Itt hagyok mindent. Kiállok a sorból. Akkor példaértékű kívülálló legyek, ne pedig "aki feladta".
Most én is ebben élek. Eljött, rám tört a sírhatnék, a félelem. Úgy érzem két énem van. Az egyik, aki foggal körömmel menekülni akar, aki fel akarja adni, megfutamodni, és átadni magát a félelemnek, és a másik aki pórázon tartja az előbb említettet. Kényszeríti arra, hogy menjen, hiszen ez a jó. Nem engedi megfutamodni. Ez pedig emberek rettenetesen fáj. Megmondták hogy eljön... menetrend szerint be is következett. Bízom magamban, vagyok elég erős, hogy megcsináljam.
De meg is teszem? Vagy a célvonal előtt fordulok majd vissza...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése