Sziasztok!
Ez a bejegyzés főleg leendő cserediákoknak, és kiutazni vágyóknak szól, de remélem mindenki másnak is tetszeni fog :)
Tekintve, hogy két napja ágyban fekszek nem túl egészséges állapotban, nem sok minden van amit csinálni lehet. Nem is tudom már hogy jutott eszembe, hogy az "olaszos" szekrényemben kutakodjak, de valamiért mégis arra vittek a gondolataim. Rengeteg képet találtam, főleg a barátaimról, ugyanis kiutazásom előtt kaptam tőlük egy fotóalbumot a képeikkel. Nyilván első gondolatom volt ezeket mind kiragasztgatni a szobám falára, és aztán kutakodtam tovább. Megtaláltam azt az albumot, amit eredetileg a kinti fogadócsaládnak kellett volna készítenem Magyarországról, de mivel nem lett kész sose adtam nekik oda, inkább napló szerűen bejegyzéseket írtam bele az akkori érzéseimről.
Tudom milyen a kiutazás előtt állni és nem tudni semmit, remélem egy kis támpontot ad nektek, vagy legalább mosolyogva olvassátok az én akkori tapasztalataimat, és gondolataimat :)
Jó szórakozást! :)
"L'ARRIVO (A megérkezés)
Marhára nem mondhatom, hogy tudom milyen Olaszország, úgyhogy inkább csak leírom a saját tapasztalataimat róla.
...Összehasonlítás képen. Aztán döntse el mindenki maga.
Igazság szerint azt se tudom ez a kis "naplócska" mi okból. Nem mintha annyi időm lenne, hoznak-visznek ide-oda...
Dehát egyszer élek...itt. Később nem tudok róla emlékeket írni majd...
Öhm...megérkezés. Hát csak a szokásos, reptér, sok nép. Erről nincs mit írni igazából. Nem is érdekelt semmi, csak két dolog:
1) ne tévedjek el
2) ne tévedjek el. - mert hogy hajlamos vagyok rá. Szerencsére most a jobbik eset volt, alkalmam volt birkát játszani, és menni a többi után.
Jó érzés volt leszállni Rómában, el se akartam hinni, hogy Rómában vagyok. Elképesztő... Egyszerre vagyok kíváncsi, és félénk.. Alig várom, hogy megismerjem a családomat, kíváncsi vagyok rájuk.. Remélem aranyosak lesznek, szorítson nekem valaki!
Ahm... tapasztalatok Olaszországról.. nos, tényleg hangosan beszélnek, gyorsan és sokat, én eddig semmit, de egy szót se értettem meg. Még jó hogy a cserediákok beszélnek angolul, na meg itt vannak nekem a magyarok. Mindenki idegen, velük leszek most két napot az érkezés utáni orientáción.. Nem ismerek senkit.
HELP."
"SCUOLA (Iskola)
Nem volt egyszerű, azt hiszem azt mondhatom, dehát senki nem is mondta, hogy az lesz. Első nap mint a jó gyerek besétáltam az új osztályomba és igazából mindenki érdeklődéssel fogadott, amire mondjuk nem számítottam. Segítenek nekem mindig szívesen, és már barátaim is vannak. De maga a suli nagyon fura.
Nem, az órákból semmit nem értek, minden órán olaszt tanulok inkább. Azt hiszem most azzal jóval többre megyek. De október 16.-ától úgyis kezdődnek a heti kétszeri délutánonkénti olasz órák valami másik iskolában, Frascatiban. Érdekes lesz, így is hulla fáradt vagyok minden délután, csak tudnám mitől... Nem csinálok semmit a suliban lényegében, mármint semmi komolyat, otthon sose szoktam ilyen fáradt lenni.. Talán csak sok az impulzus.. fene tudja. Na mindegy, lesz ahogy lesz, legalább lesz még egy osztályra való új ember akiket megismerhetek, mintha nem lennének elegen... hahahah - ja, az olaszok így szokták használni online az "xD"-t.. Először a sírba vittek vele, most már kezdem szokni. Sőt, átvenni tőlük.. Ettől a hideg is kiráz.
Na de akkor térjünk rá a fő problémára: Az iskola neve az, hogy "LICEO SCIENTIFICO BRUNO TOUSCHEK"
Scientifico, azaz REÁL! Nem is tudom, így a Padányi Humán után ezt erős kezdésnek érzem. Sok matekkal és fizikával traktálnak, mire várnak, hogy ragad is rám valami?!
És akkor ne is említsem a fizika tanárt, aki úgy néz ki mint Piton a Harry Potterből, ráadásul egy idegbeteg értetlen idióta állat.. Most komolyan nehéz megérteni az egyetlen bemagolt olasz mondatomat, hogy "Scusi ma non parlo italiano"?! Elképesztő, év végére tuti kicsinálom.. Csak tanuljak meg már olaszul, minden sokkal könnyebb lenne..
Na mindegy, ettől függetlenül jó, kezdek beleszokni :)"
2014. február 26., szerda
Life is goin' on...
Sziasztok!
Biztosan emlékeztek még rám, és a történetemre, az olaszországi utamra, és így tovább. Azt ígértem magamnak is, és nektek is, hogy ebbe a blogba nem írok többet, s hogy a lezáró bejegyzést posztolva kilépek.
Most mégis úgy gondoltam írok nektek, van veletek megosztani valóm. :)
Amikor felültem a repülőre azzal a tudattal, hogy na most akkor laza 10 hónap Olaszországban, akkor még nem tudtam mire is számítsak pontosan... Nem tudtam milyen lesz a családom, az évem, mit fogok érezni, ki fog hiányozni, ki nem, hogy lesz vége a szerelemnek, hogy kezdődik egy másik... Semmit nem tudtam. Azt se tudtam milyen lesz haza jönni, azt hittem könnyebb..
A nehézségek nem is akkor kezdődnek igazán, amikor kimész a fogadóországba, hanem akkor, amikor hazatérsz, a saját hazádba, de ezt egészen addig nem érted meg, amíg ott nem vagy, és át nem éled..
De hát ez mindennel így van, ez egy azon dolgok közül, amiket az évem során tanultam meg magamról, és a körülöttem zajló világról.
Most már több mint fél éve itthon vagyok.. Elkezdődött az iskola, sőt, már majdnem be is fejeződött. Új osztályom van, akikhez ugyan úgy hozzá kellett szokni mint ahhoz, hogy elvesztettem pár barátot, akik számomra fontosak voltak, vagy mint ahhoz, hogy nincs minden este olíva olajjal nyakon öntött saláta a vacsihoz. Minden új, és minden más, miközben minden mégis ugyan az...
Hogy kifejezzem hálámat az AFSnek, önkénteskedni is elkezdtem. Emlékszem, mikor a kiutazás előtti orientáción voltam, és megcsinálták rajtam is - többek között - a "reptéri ellenőrzés" játékot. Ott olyan biztos voltam abban hogy miután haza érek a közelébe se megyek az AFSnek, mint hogy most épp ezt a bejegyzést írom. De egy év sok idő, illetve elegendő ahhoz hogy gyökeresen megváltozzon minden nem csak körülötted, de benned is. A változás volt az azt hiszem, amitől annyira féltem, ami ellen annyira tiltakoztam, és ez a félelem fájdalmas és stresszes volt egészen addig, amíg fel nem adtam... Már nem félek, nagyon rég óta nem félek, és ez valami olyan dolog, amit sehogy máshogy nem kaphattam volna meg.
Szóval pörög az élet körülöttem, benne élek, magával ránt, én viszont még mindig nem vagyok itt... Sokszor visszaemlékezek az évemre, annak egyes pillanataira, sokszor nosztalgiázok, nézegetek képeket, és ilyenkor mindig eszembe jut: mennyire tiltakoztam ellene, mennyire nem akartam. Mindig eszembe jut ki voltam, és ki vagyok, eszembe jut mennyit kaptam mind intellektuálisan, mind interkulturálisan, mennyit fejlődtem, mennyit tanultam, mennyit változtam, és mennyivel vagyok több...
Egy nyelvvizsgával? Igen. Egy érettségivel? igen, de ez nem fontos, furcsának tűnhet, de egyáltalán semmit, de semmit nem számít amellett, aki lettem.
Lassan 18 éves leszek, nagykorú, felnőtt, nem is tudom. Ideje lesz kézbe venni az életemet, és nem másét élni, nem igaz?
Na, én pontosan ezt tettem, csak 15 évesen. Hogyan? Felültem a repülőre, és átléptem a saját korlátaimat, melyek ajtót nyitottak nekem a Nagy Világba...
Biztosan emlékeztek még rám, és a történetemre, az olaszországi utamra, és így tovább. Azt ígértem magamnak is, és nektek is, hogy ebbe a blogba nem írok többet, s hogy a lezáró bejegyzést posztolva kilépek.
Most mégis úgy gondoltam írok nektek, van veletek megosztani valóm. :)
Amikor felültem a repülőre azzal a tudattal, hogy na most akkor laza 10 hónap Olaszországban, akkor még nem tudtam mire is számítsak pontosan... Nem tudtam milyen lesz a családom, az évem, mit fogok érezni, ki fog hiányozni, ki nem, hogy lesz vége a szerelemnek, hogy kezdődik egy másik... Semmit nem tudtam. Azt se tudtam milyen lesz haza jönni, azt hittem könnyebb..
A nehézségek nem is akkor kezdődnek igazán, amikor kimész a fogadóországba, hanem akkor, amikor hazatérsz, a saját hazádba, de ezt egészen addig nem érted meg, amíg ott nem vagy, és át nem éled..
De hát ez mindennel így van, ez egy azon dolgok közül, amiket az évem során tanultam meg magamról, és a körülöttem zajló világról.
Most már több mint fél éve itthon vagyok.. Elkezdődött az iskola, sőt, már majdnem be is fejeződött. Új osztályom van, akikhez ugyan úgy hozzá kellett szokni mint ahhoz, hogy elvesztettem pár barátot, akik számomra fontosak voltak, vagy mint ahhoz, hogy nincs minden este olíva olajjal nyakon öntött saláta a vacsihoz. Minden új, és minden más, miközben minden mégis ugyan az...
Hogy kifejezzem hálámat az AFSnek, önkénteskedni is elkezdtem. Emlékszem, mikor a kiutazás előtti orientáción voltam, és megcsinálták rajtam is - többek között - a "reptéri ellenőrzés" játékot. Ott olyan biztos voltam abban hogy miután haza érek a közelébe se megyek az AFSnek, mint hogy most épp ezt a bejegyzést írom. De egy év sok idő, illetve elegendő ahhoz hogy gyökeresen megváltozzon minden nem csak körülötted, de benned is. A változás volt az azt hiszem, amitől annyira féltem, ami ellen annyira tiltakoztam, és ez a félelem fájdalmas és stresszes volt egészen addig, amíg fel nem adtam... Már nem félek, nagyon rég óta nem félek, és ez valami olyan dolog, amit sehogy máshogy nem kaphattam volna meg.
Szóval pörög az élet körülöttem, benne élek, magával ránt, én viszont még mindig nem vagyok itt... Sokszor visszaemlékezek az évemre, annak egyes pillanataira, sokszor nosztalgiázok, nézegetek képeket, és ilyenkor mindig eszembe jut: mennyire tiltakoztam ellene, mennyire nem akartam. Mindig eszembe jut ki voltam, és ki vagyok, eszembe jut mennyit kaptam mind intellektuálisan, mind interkulturálisan, mennyit fejlődtem, mennyit tanultam, mennyit változtam, és mennyivel vagyok több...
Egy nyelvvizsgával? Igen. Egy érettségivel? igen, de ez nem fontos, furcsának tűnhet, de egyáltalán semmit, de semmit nem számít amellett, aki lettem.
Lassan 18 éves leszek, nagykorú, felnőtt, nem is tudom. Ideje lesz kézbe venni az életemet, és nem másét élni, nem igaz?
Na, én pontosan ezt tettem, csak 15 évesen. Hogyan? Felültem a repülőre, és átléptem a saját korlátaimat, melyek ajtót nyitottak nekem a Nagy Világba...
2013. augusztus 10., szombat
L'ultimo accesso
Sziasztok!
Ezt a bejegyzést már nem onnan írom, ahonnan az eddigieket, nem abból a házból, és abból a székből, ahonnan megszoktam. Nem vesz már körül az család, aki eddig, nem sétálgat mellettem Amie, a pici olasz kutyám, aki felugorva az ölembe, fejét a combomra helyezve szuszogott esténként, és nem száll már a konyhából a paradicsomos vacsora illata.
Nagyon sok minden megváltozott, és nem csak a környezetemben, én magam is megváltoztam.
Nem csak hogy az utolsó bejegyzésem óta, de az óta is sok idő eltelt, hogy elhagytam Olaszországot...
Letelt a csereévem, felszálltam a repülőre és haza jöttem, Magyarországra. De nem volt mind ez ilyen könnyű...
Nem fogok több bejegyzést írni ebbe a blogba, ez lesz az utolsó, remélem azért örömmel fogjátok olvasni a beszámolómat az eltelt időszakról.
Kezdjük ott, ahol abbahagytuk... Karácsony.
Karácsony után gyorsan telt az idő, én már egyre többet értettem a nyelvből, és beszélni is elkezdtem. Az osztályom egyre többet foglalkozott velem, ahogy egyre több barátom is lett. Én kissé rosszul éreztem magam a nyelvtani hibáim miatt, szégyelltem őket, így egyre több munkát fektettem a tanulásba is, eközben mások azonban aranyosnak tartották. Minden félelmem ellenére is kedveltek az emberek. Ők voltak azok, akik megváltoztattak...
Karácsonykor már tényleges részének éreztem magam a családomnak, igazi Albertari-nak. Igazi része voltam az osztálynak is, valaki, akire számítanak, aki fontos, akit szeretnek, akinek a véleménye érdekli őket. Valaki... olasz. Akkor értetettem meg, mi is a célja ennek az egésznek. Megértettem mit ad nekem ez az év. Igazán boldognak éreztem magam. Éltem, mintha olasz lennék. Életre szóló barátságokat kötöttem, és csodálatos embereket ismertem meg. Akkor nyílt ki igazán a szemem, hogy a Világ, sokkal nagyobb, mint hittem...
Elérkezett a január, egy érdekes hónap. Egyszerre volt gyönyörű, és szomorú, mind ez az én hibámból.
Januárban az akkori párom, néhány barátommal együtt ellátogatott Rómába. Nos, még ha akkor, abban a pillanatban nem is így gondoltam, hiszen boldog voltam Őt fél év után újra látni, talán nem véletlen, hogy
az AFS nem örül, ha hozzátartozók, és főleg barátok/barátnők látogatnak meg a csereéved alatt. Ha esetleg bárki a kiutazók közül olvassa ezt a blogot...higgyetek nekem. Jobb ha nem vártok látogatókat.
Csak néhány napot töltöttek Olaszországban, amik persze csodálatosan teltek. Körbejártuk a várost, megnéztük Róma kincseit, és nagyon jól éreztük magunkat. De könnyes volt a búcsú. Róma központjában vártunk a buszra, ami kivitte őket a repülőtérre. Estefelé volt már, ott álltam Mellette, szorosan átkarolva a derekát, és csak potyogtak a könnyeim a kabátjára. Azzal nyugtatott, hogy minden rendben lesz, hogy otthon találkozunk fél év múlva, és minden olyan lesz mint régen. Valahol hittem is Neki, de valahol már éreztem, hogy semmi nem lesz a régi, és ez nem Rajta múlik. Igazán szerettem Őt, komolyan, és feltétel nélkül. Sokat harcoltam magammal és a világgal, hogy igaza legyen, és tényleg minden olyan maradhasson, mint azelőtt volt. Csak hogy én akkor már rég nem ugyan az voltam, aki azelőtt.
Nem sokkal azután, hogy elment szakítottunk. Nem az Ő, vagy az én hibámból, nem is akarok senkit okolni érte. Csak megtörtént. És természetesen ez engem megviselt. Nehéz volt az utána következő időszak, labilis voltam, talán még nehezen kezelhető is. Megkértem Őt, hogy ne keressen többet, remélve, hogy így könnyebben felejtek és teszem túl magam a dolgon, és mint utólag kiderült ez volt az első helyes döntésem abban az időszakban...
Az olasz családom nagyon sokat segített nekem, amikor látták, hogy nem hogy rossz napjaim, de rossz heteim vannak, érdeklődni kezdtek, mi történt velem. Addigra már igazi bizalom alakult ki köztünk, és elmeséltem nekik mi volt az, ami igazán nyomta a lelkem.
Ugyan így, ennek a szakításnak köszönhetem, hogy egyre közelebb kerültem egy olyan emberhez, akit azóta se tudom hogy érdemeltem ki. Ő Asia Locorotondo. Osztálytársam volt szeptember óta, de valahogy előtte nem barátkoztunk annyira össze, lehet nyelvi akadályok miatt. Önzetlenül próbált segíteni nekem, még ha akkor nem is ismert, még ha furcsa is voltam számára, meg külföldi, ő látta, hogy rosszul vagyok, és segített. Lefoglalta minden szabad időmet, addig se gondoltam másra. Elkezdett róla szólni az életem, ami furcsa volt. Sokfelé jártunk együtt, és olyan kapocs alakult ki köztünk, ami a mai napig ugyan olyan erősen köt minket egymáshoz, mint akkor.
Így telt hát a február, melynek végén megismertem valakit. Egy fiút, aki már szeptember óta kereste a tekintetem a suliban, de sosem beszélt velem. Tudta, hogy honnan jöttem, de nem kérdezősködött ahogy mindenki más. Februárban már jól beszéltem az olaszt. Ez a fiú interneten keresett meg először, és beszélgetni kezdtünk. Megkedveltette magát velem. Később aztán beszélni kezdtünk a suliban is, többször töltöttük együtt a szünetet, összeismertetett a barátaival és a családjával, mozgalmassá tette a napjaimat. Nagyon kedveltem benne a kedvességét és alázatosságát, azt hogy soha senkihez egy rossz gondolata sem volt. Imádott nekem segíteni az olasz tanulásában, szerette ha kérdezek tőle, szeretett segíteni. Többször elmondta, hogy különlegesnek tart, hogy nem vagyok olyan mint a többi. Ő nem furcsának látott, hanem különlegesnek. Gabriele Condorelli akkor belém szeretett...
És én is hasonlóképpen éreztem felé. Bearanyozta a márciusomat, egyszerre volt csodálatos barát, és valaki, aki megdobogtatta a szívem. Van az a híres "cserediák-grafikonja" az AFS-nek... valahogy így néz ki:
Ott is megismertem új embereket, néhány cserediákot innen-onnan, akikkel az év során addig még nem sikerült összeakadni. Az ottani családom azóta is visszavár, nagyon megkedveltem őket. Újra találkozhattam Nicole-lal is, akit utoljára az ő cserehete alatt, Rómában láttam. Nicole egy imádni való amerikai lány, akivel nagyon szoros barátságot kötöttem a Római kiruccanása alatt, és együtt élvezhettük az én cserehetemet is Sassariban, Észak-Szardíniában. Remek hetet töltöttünk ott, úgy elválva aztán egymástól, hogy "akkor júliusban, az utolsó táborban találkozunk". Egy-két könnycsepp, néhány szoros ölelés, és mindenki repülőre szállt, hogy visszautazzon abba a városba, ahol lakott. Eddigi életem eddigi legnagyobb kalandját éltem át akkor, ott, 2013 áprilisában...Sosem fogom elfelejteni. Az a zászló, azzal az emlékkel a mai napig a szobám falát díszíti, hogy egy darabka abból a helyből mindig bennem maradhasson...
Akkor érkeztem meg a nyolcas ponthoz:
Amikor eljött az utolsó tanítási nap, búcsút mondtam az osztályomnak, a tanároknak, és az iskolának, mindannak a sok embernek akiket megismertem, és megszerettem. Sokan sírtak mikor elmentem aznap a suliból, és én sírtam velük. Akkor döbbentem rá mennyire kevés van már csak hátra, és nem tudtam elképzelni milyen lesz majd haza menni...
10 hónap rengeteg idő, ezt sokszor mondtam már. 10 hónap rengeteg dologra elég...elveszíteni egy életet, egy szerelmet, egy rossz szokást, egy negatív gondolatot, egy barátot... de arra is elég, hogy dolgokat nyerj, építs, kapj, kiérdemelj. Úgy, ahogy egy új életet, egy új szerelmet, új rossz szokást, vagy akármi mást. 10 hónap elég ahhoz, hogy megváltozz és kicserélődj...
Június 13.-án kezdődött a hazautazás előtti orientáció. Ez az orientáció direktben a hazautazásról szól, hogy képet kaphass arról mi fog történni pontosan. Perugiába utaztunk mindannyian, és mindenkinek csak az járt a fejében, Úristen, már június van...
De a tábor még így is remekül telt, nagyon jól éreztük magunkat, ez már egy jól összeszokott csapat volt. Ott ismertem meg közelebbről Henníng Stoffers-t. Ő volt az, aki a tábort számomra csodálatossá tette, minden napot együtt töltöttünk, először még csak barátként. Később ez komolyabbra fordult, és bár tudtuk, hogy semmi értelme a kevés idő miatt, egyre többet töltöttünk együtt abból a kevés időből. Eljött hozzám Rómába, és én is elmentem hozzá Folignoba, ezzel töltve az utolsó heteimet. Beleszerettem abba amilyen...
Június 28.-án Milánóba utaztam egy bankettre. Azok voltak meghívva, akiknek az Intesa Bank (azaz CIB Bank) ajánlotta fel az ösztöndíjat. Az út összesen 6 óra volt, és sok időm várost nézni nem volt, de akkorra már máshogy gondolkodtam. Úgy gondoltam miért ne mondanék igent a meghívásra, hiszen csak egy újabb kaland. És jól is éreztem magam, még egy csoportot megismertem azok közül az AFS cserediákok közül, akikkel előtte nem találkoztam. Így például Pavel Kiselev orosz cserediákkal, aki Istenemre esküszöm a legmagasabb 15 éves akit valaha láttam...
Aznap este hulla fáradtan feküdtem be az ágyamba, és azon gondolkodtam, hogy már csak pár nap van hátra...
Július 1.-jén Greta, a másik fogadótesóm hazaérkezett Svédországból. Gretaval sokat beszélgettem előtte Facebookon, de soha nem volt szerencsém megismerni tekintve, hogy előbb elment mint én Olaszországba érkeztem. Mivel az ő szobájában laktam, összepakoltam mindent, kitakarítottam, és átköltöztem Emmához. Azzal, hogy Gréta hazajött, nagyon sokat láthattam abból, milyen lesz majd az én hazajövetelem...
Végignéztem ahogy a repülőtérre megérkezve, összeölelkezve sír a barátaival, ahogy hazaér, és sír esténként, és ahogy lereagálta a welcome partit, amit neki szerveztünk. Megérkeztek a barátai, és neki csak ömlöttek a könnyei, mindenkit megölelt, sütögetés volt és zene...
Én pedig minden perccel csak egyre közelebb éreztem a pillanatot, amikor búcsút kell mondanom a Családomnak.
Nagyon hamar eljött a július 6.-a, az utolsó tábor napja. A tábor Frascatiban volt, és az összes létező AFS cserediák,
Olaszország minden tájáról ezért Frascatiba utazott. Az utolsó nap nehéz volt. Bepakoltam a bőröndömet, és a családom vitt a hotelig. Akkor volt vége, amikor odaértünk, én pedig zokogni kezdtem a mamma karjaiban. Az önkéntesek közül páran ott álltak, köztük Marco is, akit nagyon kedveltem. Megöleltem még egyszer a családomat, elbúcsúztam tőlük, és ekkor engem Marco bekísért. Letehettem a bőröndömet, aztán megmutatta merre van a kert, ahol megtalálom a többieket. Marco sokáig vigasztalt, átölelt, aztán kinyitotta nekem az ajtót, és találkozhattam a többiekkel...
Könnyes szemekkel léptem oda hozzájuk és megöleltem őket. Nem érkezett meg mindenki egyszerre, de csodálatos volt őket újra látni.. Ott volt Nicole, az elsők között ugrott a nyakamba, ahogy Sena és Edina is többek között. Henníng még nem volt ott, nagyon vártam hogy megérkezzen. Három-négy órával később megérkezett ő is, és az este hátralévő részét kéz a kézben a barátainkkal töltöttük. A családomtól búcsúzás előtt egy olasz zászlót kaptam, és azt aláírattam a legtöbbjükkel ott a táborban.
Egész éjszaka nem aludtunk, mindenki beszélgetett, hülyéskedett, buli volt gyakorlatilag, zenével és a legjobb barátokkal. Az első csapat, a brazilok, hajnal 2-kor indultak ki a reptérre. Mindenki elköszönt tőlük, akkor kezdődött újra a sírás...
Én reggel hatkor indultam, Henníng csak fél tizenegykor. Reggel öt harminckor kellett gyülekezniük az indulóknak a kertben. Henníng fogta a kezem végig, várva arra, hogy megérkezzen a busz. Én ekkor már zokogtam hozzá bújva. Zokogtam, mert tudtam, hogy sosem látom őket mindőjüket viszont, tudtam, hogy az a pillanat az, amikor minden megváltozik, amikor azt az életet melyet 10 hónap alatt felépítettem el kell hogy hagyjak. És akkor megérkezett a busz. Mindenki sírt, magyarok, franciák, amerikaiak, és chileiek mentek akkor haza, mindannyian a saját országukba...
Henníng az utolsó percig fogta a kezem, aztán akkor megcsókolt, letörölte a könnyeimet és hagyott menni... Visszanézve láttam a könnycseppet az ő arcán is. Ekkor a busznál odajött hozzám Marco, és ő is megölelt. Azt mondta, mindig várni fog vissza Olaszországba, és elfolytva a sírást elengedett, és én felszálltam a buszra...
A repülőút úgy telt el, mintha csak egy pillanat lett volna. Ott állt nyolc magyar tizenéves a római reptéren, ahogy 10 hónappal azelőtt is, és talán akkor még egyikünk se fogta fel igazán mi is az, ami éppen történik. Talán egyikünk se, de én biztosan nem tudtam milyen lesz majd megérkezni Budapestre, kilépni a reptér ajtaján, látva a szüleimet várakozva, széles mosollyal az arcukon. A szüleimet...
Ők az igazi szüleim, és az egész 10 hónap ami eltelt egy álom volt egy teljesen más világban. Egy teljesen más lány szerepét játszottam, és úgy beleéltem magam, hogy magam is elhittem... Ezért volt olyan nehéz.
Ezer kérdés kavargott a fejemben. Vajon elfogadnak majd? Lesznek még barátaim? Lesz, akire őszintén számíthatok?
Ott álltam, szorongatva a karláncot a csuklómon, amit egy olasz AFS önkéntestől kaptam a nekem rendezett búcsúpartin és küszködtem a könnyeimmel. Féltem.
Aztán minden úgy történt, ahogy azt előre megmondták az utolsó orientáción. Minden a sablon szerint, hazaérkezés, ölelés hegyek, búcsú a többiektől, és mindenki haza indult.
Az első otthon töltött éjjelemen az ágyamban fekve is csak azon járt az agyam, mi történik velem? Mintha el se mentem volna, mint ha az egész leforgott volna egy árva pillanat alatt...
Ha emlékeztek még a történetemre tudjátok, hogy én nem akartam kutazni. És aznap éjjel nekem is ez jutott eszembe. Akkor is féltem. Mindig félek. Az ember fél a változástól, ez az ami ijesztővé teszi a döntés helyzeteket. Fél, mert nem tudja mi vár rá. Fél, mert nem tudja mire számítson. Aznap éjjel nagyon sokat gondolkodtam, és rájöttem mi változott pontosan. Nem a körülöttem élő emberek, nem a velem való viszonyuk, nem a hajuk színe, vagy a viselkedésük. Én változtam meg...
Az a lány lettem, akinek a szerepét játszottam. Az, aki nem fél, mert tudja bármi történjen, ő mindig a két lábán fog állni. Az, aki valahol mindig olasz marad, és ezt senki nem veheti el tőle.
Egy hónapja vagyok már itthon, és még mindig nem szoktam teljesen vissza, de már nem is várom. Nem illek már a keretbe, abba, amit azelőtt hagytam magam után. A hazajöveteleddel, Cserediák, tiszta lapot nyithatsz magad előtt, elkezdhetsz új dolgokat, vagy éppen elfelejthetsz a régiekből. De ez nem jön magától, hanem a Te fejedben dől el... Ahogy az életben minden.
Én is elkövettem azt a hibát, hogy magamba zuhantam. Furcsa dolog honvágyat érezni valami iránt, ami nem is az igazi otthonod. De abban sose kételkedj, hogy valahol mindig otthonod marad, ahova mindig visszavárnak.
Előfordulhat, hogy elvesztesz majd embereket, hogy akik addig a barátaid voltak, nem köszönnek majd már rád, vagy nem keresik többet a társaságodat. Előfordulhat, hogy nem értenek majd meg azok, akik előtte lelked minden apró titkát tudták. Előfordulhat, hogy görcsösen rád eröltetik majd a "régi énedet" és nem fogják elfogadni a változásodat. De tudd, hogy akárhogy változtál meg, az csak jó lehet. Mert többként tértél haza, mint ahogy elmentél.
...És ha olyan szerencsés vagy mint én, lesz, aki a karjaiba zár majd mosolyogva és megért, legyél akár milyen is. Aki figyel rád és értékesnek tart.
... Akinek valakiből Valaki lettél...
Ezt a bejegyzést már nem onnan írom, ahonnan az eddigieket, nem abból a házból, és abból a székből, ahonnan megszoktam. Nem vesz már körül az család, aki eddig, nem sétálgat mellettem Amie, a pici olasz kutyám, aki felugorva az ölembe, fejét a combomra helyezve szuszogott esténként, és nem száll már a konyhából a paradicsomos vacsora illata.
Nagyon sok minden megváltozott, és nem csak a környezetemben, én magam is megváltoztam.
Nem csak hogy az utolsó bejegyzésem óta, de az óta is sok idő eltelt, hogy elhagytam Olaszországot...
Letelt a csereévem, felszálltam a repülőre és haza jöttem, Magyarországra. De nem volt mind ez ilyen könnyű...
Kezdjük ott, ahol abbahagytuk... Karácsony.
Karácsony után gyorsan telt az idő, én már egyre többet értettem a nyelvből, és beszélni is elkezdtem. Az osztályom egyre többet foglalkozott velem, ahogy egyre több barátom is lett. Én kissé rosszul éreztem magam a nyelvtani hibáim miatt, szégyelltem őket, így egyre több munkát fektettem a tanulásba is, eközben mások azonban aranyosnak tartották. Minden félelmem ellenére is kedveltek az emberek. Ők voltak azok, akik megváltoztattak...
Karácsonykor már tényleges részének éreztem magam a családomnak, igazi Albertari-nak. Igazi része voltam az osztálynak is, valaki, akire számítanak, aki fontos, akit szeretnek, akinek a véleménye érdekli őket. Valaki... olasz. Akkor értetettem meg, mi is a célja ennek az egésznek. Megértettem mit ad nekem ez az év. Igazán boldognak éreztem magam. Éltem, mintha olasz lennék. Életre szóló barátságokat kötöttem, és csodálatos embereket ismertem meg. Akkor nyílt ki igazán a szemem, hogy a Világ, sokkal nagyobb, mint hittem...
Elérkezett a január, egy érdekes hónap. Egyszerre volt gyönyörű, és szomorú, mind ez az én hibámból.
Januárban az akkori párom, néhány barátommal együtt ellátogatott Rómába. Nos, még ha akkor, abban a pillanatban nem is így gondoltam, hiszen boldog voltam Őt fél év után újra látni, talán nem véletlen, hogy
Csak néhány napot töltöttek Olaszországban, amik persze csodálatosan teltek. Körbejártuk a várost, megnéztük Róma kincseit, és nagyon jól éreztük magunkat. De könnyes volt a búcsú. Róma központjában vártunk a buszra, ami kivitte őket a repülőtérre. Estefelé volt már, ott álltam Mellette, szorosan átkarolva a derekát, és csak potyogtak a könnyeim a kabátjára. Azzal nyugtatott, hogy minden rendben lesz, hogy otthon találkozunk fél év múlva, és minden olyan lesz mint régen. Valahol hittem is Neki, de valahol már éreztem, hogy semmi nem lesz a régi, és ez nem Rajta múlik. Igazán szerettem Őt, komolyan, és feltétel nélkül. Sokat harcoltam magammal és a világgal, hogy igaza legyen, és tényleg minden olyan maradhasson, mint azelőtt volt. Csak hogy én akkor már rég nem ugyan az voltam, aki azelőtt.
Nem sokkal azután, hogy elment szakítottunk. Nem az Ő, vagy az én hibámból, nem is akarok senkit okolni érte. Csak megtörtént. És természetesen ez engem megviselt. Nehéz volt az utána következő időszak, labilis voltam, talán még nehezen kezelhető is. Megkértem Őt, hogy ne keressen többet, remélve, hogy így könnyebben felejtek és teszem túl magam a dolgon, és mint utólag kiderült ez volt az első helyes döntésem abban az időszakban...
Az olasz családom nagyon sokat segített nekem, amikor látták, hogy nem hogy rossz napjaim, de rossz heteim vannak, érdeklődni kezdtek, mi történt velem. Addigra már igazi bizalom alakult ki köztünk, és elmeséltem nekik mi volt az, ami igazán nyomta a lelkem.
Így telt hát a február, melynek végén megismertem valakit. Egy fiút, aki már szeptember óta kereste a tekintetem a suliban, de sosem beszélt velem. Tudta, hogy honnan jöttem, de nem kérdezősködött ahogy mindenki más. Februárban már jól beszéltem az olaszt. Ez a fiú interneten keresett meg először, és beszélgetni kezdtünk. Megkedveltette magát velem. Később aztán beszélni kezdtünk a suliban is, többször töltöttük együtt a szünetet, összeismertetett a barátaival és a családjával, mozgalmassá tette a napjaimat. Nagyon kedveltem benne a kedvességét és alázatosságát, azt hogy soha senkihez egy rossz gondolata sem volt. Imádott nekem segíteni az olasz tanulásában, szerette ha kérdezek tőle, szeretett segíteni. Többször elmondta, hogy különlegesnek tart, hogy nem vagyok olyan mint a többi. Ő nem furcsának látott, hanem különlegesnek. Gabriele Condorelli akkor belém szeretett...
És én is hasonlóképpen éreztem felé. Bearanyozta a márciusomat, egyszerre volt csodálatos barát, és valaki, aki megdobogtatta a szívem. Van az a híres "cserediák-grafikonja" az AFS-nek... valahogy így néz ki:
És a hetes pont, csak folytatódott. Levelet kaptam az AFS-től, hogy a "cserehét" nem sokára elérkezik, döntenem kellene. A cserehét arról szólt, hogy választhattam egy olasz régiót, ahol az AFS nekem családot keresett, és ahol így egy hetet - nyaralásképpen - eltölthettem. Szardíniára mentem. Már április eleje volt, így a tenger - ha meleg nem is, de - fürdésre alkalmas volt.
Szardínia után nem sokkal, szétmentünk Gabrielevel, de sosem veszekedtünk. Úgy éreztem nekem még nem ment egy kapcsolat úgy, ahogy kellett volna, még nem telt el elegendő idő azóta ami történt...
Gabriele azóta is a barátom, az egyik legjobb barátom. Habár sosem volt része hasonlóban, megértette a helyzetemet, és mindent megtett, hogy ne nehezítse meg a dolgokat.Akkor érkeztem meg a nyolcas ponthoz:
Elkezdtem megint sokat agyalni a történteken, és lecsúsztam egy kicsit a grafikonon, de valami mégis furcsa volt. Olyan passzív szenvedés szerű volt, és végül nem érkezett meg a kilencedik pont az én csereévemben. Akkor eldöntöttem, hogy mivel közeledik az évem vége, mindent megteszek annak érdekében hogy megadjam neki a lehető legszebb lezárást. Tanulni kezdtem újra, szombatonként pedig többet lógtam a barátokkal. Beindítottam a társasági életemet, moziba jártam, vacsorázni, vagy vásárolni a barátnőimmel. Így telt el két hónap.
Ekkor lehetőséget kaptam, hogy letegyem az olasz nyelvvizsgát, és kaptam is az alkalmon. Jobban figyelni kezdtem a nyelvre, holott ekkor már igazán jól beszéltem, sőt mi több, gondolkodtam olaszul. Lelkiismeretesen bejártam az olasz különórákra, és végül június 6.-án letettem a nyelvvizsgát. Büszke voltam arra, hogy megcsináltam, és nekem a tanévem igazából ott ért véget. Onnantól kezdve már nem foglalkoztam a sulival, de jó jegyekkel fejeztem be az évemet.
Ezt megelőzően, május 26.-án levelet küldtem a Patriknak, születésnapja volt. Akkorra már három hónapja nem beszéltünk egy árva szót se, én pedig már jól voltam. A sok dolog ami történt velem, a sok újdonság, az új emberek és az új életem kezdte elfeledtetni velem azt, ami fájt. Beszéltünk ezt követően pár szót, és a mi kapcsolatunknak itt nagyjából vége is volt.10 hónap rengeteg idő, ezt sokszor mondtam már. 10 hónap rengeteg dologra elég...elveszíteni egy életet, egy szerelmet, egy rossz szokást, egy negatív gondolatot, egy barátot... de arra is elég, hogy dolgokat nyerj, építs, kapj, kiérdemelj. Úgy, ahogy egy új életet, egy új szerelmet, új rossz szokást, vagy akármi mást. 10 hónap elég ahhoz, hogy megváltozz és kicserélődj...
De a tábor még így is remekül telt, nagyon jól éreztük magunkat, ez már egy jól összeszokott csapat volt. Ott ismertem meg közelebbről Henníng Stoffers-t. Ő volt az, aki a tábort számomra csodálatossá tette, minden napot együtt töltöttünk, először még csak barátként. Később ez komolyabbra fordult, és bár tudtuk, hogy semmi értelme a kevés idő miatt, egyre többet töltöttünk együtt abból a kevés időből. Eljött hozzám Rómába, és én is elmentem hozzá Folignoba, ezzel töltve az utolsó heteimet. Beleszerettem abba amilyen...
Június 28.-án Milánóba utaztam egy bankettre. Azok voltak meghívva, akiknek az Intesa Bank (azaz CIB Bank) ajánlotta fel az ösztöndíjat. Az út összesen 6 óra volt, és sok időm várost nézni nem volt, de akkorra már máshogy gondolkodtam. Úgy gondoltam miért ne mondanék igent a meghívásra, hiszen csak egy újabb kaland. És jól is éreztem magam, még egy csoportot megismertem azok közül az AFS cserediákok közül, akikkel előtte nem találkoztam. Így például Pavel Kiselev orosz cserediákkal, aki Istenemre esküszöm a legmagasabb 15 éves akit valaha láttam...
Aznap este hulla fáradtan feküdtem be az ágyamba, és azon gondolkodtam, hogy már csak pár nap van hátra...
Július 1.-jén Greta, a másik fogadótesóm hazaérkezett Svédországból. Gretaval sokat beszélgettem előtte Facebookon, de soha nem volt szerencsém megismerni tekintve, hogy előbb elment mint én Olaszországba érkeztem. Mivel az ő szobájában laktam, összepakoltam mindent, kitakarítottam, és átköltöztem Emmához. Azzal, hogy Gréta hazajött, nagyon sokat láthattam abból, milyen lesz majd az én hazajövetelem...
Végignéztem ahogy a repülőtérre megérkezve, összeölelkezve sír a barátaival, ahogy hazaér, és sír esténként, és ahogy lereagálta a welcome partit, amit neki szerveztünk. Megérkeztek a barátai, és neki csak ömlöttek a könnyei, mindenkit megölelt, sütögetés volt és zene...
Én pedig minden perccel csak egyre közelebb éreztem a pillanatot, amikor búcsút kell mondanom a Családomnak.
Nagyon hamar eljött a július 6.-a, az utolsó tábor napja. A tábor Frascatiban volt, és az összes létező AFS cserediák,
Könnyes szemekkel léptem oda hozzájuk és megöleltem őket. Nem érkezett meg mindenki egyszerre, de csodálatos volt őket újra látni.. Ott volt Nicole, az elsők között ugrott a nyakamba, ahogy Sena és Edina is többek között. Henníng még nem volt ott, nagyon vártam hogy megérkezzen. Három-négy órával később megérkezett ő is, és az este hátralévő részét kéz a kézben a barátainkkal töltöttük. A családomtól búcsúzás előtt egy olasz zászlót kaptam, és azt aláírattam a legtöbbjükkel ott a táborban.
Egész éjszaka nem aludtunk, mindenki beszélgetett, hülyéskedett, buli volt gyakorlatilag, zenével és a legjobb barátokkal. Az első csapat, a brazilok, hajnal 2-kor indultak ki a reptérre. Mindenki elköszönt tőlük, akkor kezdődött újra a sírás...
Én reggel hatkor indultam, Henníng csak fél tizenegykor. Reggel öt harminckor kellett gyülekezniük az indulóknak a kertben. Henníng fogta a kezem végig, várva arra, hogy megérkezzen a busz. Én ekkor már zokogtam hozzá bújva. Zokogtam, mert tudtam, hogy sosem látom őket mindőjüket viszont, tudtam, hogy az a pillanat az, amikor minden megváltozik, amikor azt az életet melyet 10 hónap alatt felépítettem el kell hogy hagyjak. És akkor megérkezett a busz. Mindenki sírt, magyarok, franciák, amerikaiak, és chileiek mentek akkor haza, mindannyian a saját országukba...
Henníng az utolsó percig fogta a kezem, aztán akkor megcsókolt, letörölte a könnyeimet és hagyott menni... Visszanézve láttam a könnycseppet az ő arcán is. Ekkor a busznál odajött hozzám Marco, és ő is megölelt. Azt mondta, mindig várni fog vissza Olaszországba, és elfolytva a sírást elengedett, és én felszálltam a buszra...
Ők az igazi szüleim, és az egész 10 hónap ami eltelt egy álom volt egy teljesen más világban. Egy teljesen más lány szerepét játszottam, és úgy beleéltem magam, hogy magam is elhittem... Ezért volt olyan nehéz.
Ezer kérdés kavargott a fejemben. Vajon elfogadnak majd? Lesznek még barátaim? Lesz, akire őszintén számíthatok?
Ott álltam, szorongatva a karláncot a csuklómon, amit egy olasz AFS önkéntestől kaptam a nekem rendezett búcsúpartin és küszködtem a könnyeimmel. Féltem.
Aztán minden úgy történt, ahogy azt előre megmondták az utolsó orientáción. Minden a sablon szerint, hazaérkezés, ölelés hegyek, búcsú a többiektől, és mindenki haza indult.
Az első otthon töltött éjjelemen az ágyamban fekve is csak azon járt az agyam, mi történik velem? Mintha el se mentem volna, mint ha az egész leforgott volna egy árva pillanat alatt...
Ha emlékeztek még a történetemre tudjátok, hogy én nem akartam kutazni. És aznap éjjel nekem is ez jutott eszembe. Akkor is féltem. Mindig félek. Az ember fél a változástól, ez az ami ijesztővé teszi a döntés helyzeteket. Fél, mert nem tudja mi vár rá. Fél, mert nem tudja mire számítson. Aznap éjjel nagyon sokat gondolkodtam, és rájöttem mi változott pontosan. Nem a körülöttem élő emberek, nem a velem való viszonyuk, nem a hajuk színe, vagy a viselkedésük. Én változtam meg...
Az a lány lettem, akinek a szerepét játszottam. Az, aki nem fél, mert tudja bármi történjen, ő mindig a két lábán fog állni. Az, aki valahol mindig olasz marad, és ezt senki nem veheti el tőle.
Egy hónapja vagyok már itthon, és még mindig nem szoktam teljesen vissza, de már nem is várom. Nem illek már a keretbe, abba, amit azelőtt hagytam magam után. A hazajöveteleddel, Cserediák, tiszta lapot nyithatsz magad előtt, elkezdhetsz új dolgokat, vagy éppen elfelejthetsz a régiekből. De ez nem jön magától, hanem a Te fejedben dől el... Ahogy az életben minden.
Én is elkövettem azt a hibát, hogy magamba zuhantam. Furcsa dolog honvágyat érezni valami iránt, ami nem is az igazi otthonod. De abban sose kételkedj, hogy valahol mindig otthonod marad, ahova mindig visszavárnak.
Előfordulhat, hogy elvesztesz majd embereket, hogy akik addig a barátaid voltak, nem köszönnek majd már rád, vagy nem keresik többet a társaságodat. Előfordulhat, hogy nem értenek majd meg azok, akik előtte lelked minden apró titkát tudták. Előfordulhat, hogy görcsösen rád eröltetik majd a "régi énedet" és nem fogják elfogadni a változásodat. De tudd, hogy akárhogy változtál meg, az csak jó lehet. Mert többként tértél haza, mint ahogy elmentél....És ha olyan szerencsés vagy mint én, lesz, aki a karjaiba zár majd mosolyogva és megért, legyél akár milyen is. Aki figyel rád és értékesnek tart.
... Akinek valakiből Valaki lettél...
2013. január 26., szombat
Natale e Capodanno
Regen irtam, es tortent egy par dolog... Sok dolog.
I) Eljott a karacsony, a hatalmas keszulesek. Itt nagy hagyomany a betlehem keszites, minden hazban es a legtobb tepmlomban van betlehem, elmaradhatatlan kelleke a karacsonynak. Kulon betlehem piacok vannak, ahol ujabb es ujabb apro figurakat vasarolhatsz a kis hazi betlehemedhez, ami gyakorlatilag egy egesz kis varoska apro figurakbol, hazakbol. De minden, minden amit el tudsz kepzelni.
Mi is csinaltunk itthon betlehemet termeszetesen, amit szemely szerint en es Mamma csinaltunk ketten. Kiuritettuk a kandallo felett levo polcot, a konyveket elpakoltuk, es fu hatasu papirokkal boritottuk be, meg barnas gyurodos papirral hegyeket csinaltunk, alufoliabol vizesest, minden ami kell. Ezt kovetoen elhelyezgettuk a kis figurakat, volt vagy 2000. Kut vizet hordo asszonnyal, zoldseget arulo asszony, birkat nyiro ferfi, fat vago ferfi, pizzat suto ferfi, hevereszo juhaszgyerek, birkak, nagyon sok, farkas, tehen, lo, es meg folytathatnam a vegtelensegig, minden amit el tudtok kepzelni. Cirka egy ora, masfel volt amig mindent elhelyeztunk ahogy azt a legjobbnak lattuk, es a vegen a helyere tettuk Jozsefet es Mariat a barmokkal, es az angyalt majd a fenyekkel amiket a karacsonyfahoz is hasznalunk szepen korbevettuk a kis varoskat. Es kesz is.
Megigertem, hogy jovo evben vissza jovok, es egyutt keszulunk fel a karacsonyra megint.
A szentestet itthon toltottuk szuk korben, a masnapi vacsorat pedig a csalad tobbi tagjaval a nagynenenel toltottuk Romaban. Nagyon kedvesek es rendesek voltak, meg ajandekot is kaptam toluk.:)
Par nappal a karacsonyt kovetoen Eszak-Olaszorszagba indultunk, hogy a Szilvesztert ott toltsuk.
Giancarlo szulei es rokonai oda valosiak. Az ut nagyon hosszu volt, 9 es fel ora, de a kilatas gyonyoru. Az auto szep nagy, igy kenyelmesen elfekudtem, es kisebb reszeket egy kis zenehallgatassal vegyitve ataludtam. Atutaztuk a fel Olasz Csizmat, Romabol indulva a napfenyes Toscanan keresztul Torinoig.
Az elso ejjelt a csalad baratai uj hazaban toltottuk Torinoban. Masnap indultunk tovabb Arrizzanoba, ahol a csalad egy regi hazat mondhat magaenak, egy nyaralot. Vagyis inkabb telelot.:)
Megismerkedtem rengeteg csaladi barattal, akik mind-mind nagyon aranyosak. Es nagyon tetszett az a baratias legkor, hogy felkelek reggel, kimegyek pizsamaban reggelizni, es Giuseppinat (a csalad egyik baratjat) talalom a konyhaban, aki meg se lepodve a kinezetemen szurcsolget egy csesze teat a mammaval. Spontan atugralnak egymashoz, csak mert miert ne, csak egy kis idore... Annyira aranyosak. :)
A Szilveszter estet fiatalokkal toltottuk, csaptunk egy kis bulit. :)
I) Eljott a karacsony, a hatalmas keszulesek. Itt nagy hagyomany a betlehem keszites, minden hazban es a legtobb tepmlomban van betlehem, elmaradhatatlan kelleke a karacsonynak. Kulon betlehem piacok vannak, ahol ujabb es ujabb apro figurakat vasarolhatsz a kis hazi betlehemedhez, ami gyakorlatilag egy egesz kis varoska apro figurakbol, hazakbol. De minden, minden amit el tudsz kepzelni.
Mi is csinaltunk itthon betlehemet termeszetesen, amit szemely szerint en es Mamma csinaltunk ketten. Kiuritettuk a kandallo felett levo polcot, a konyveket elpakoltuk, es fu hatasu papirokkal boritottuk be, meg barnas gyurodos papirral hegyeket csinaltunk, alufoliabol vizesest, minden ami kell. Ezt kovetoen elhelyezgettuk a kis figurakat, volt vagy 2000. Kut vizet hordo asszonnyal, zoldseget arulo asszony, birkat nyiro ferfi, fat vago ferfi, pizzat suto ferfi, hevereszo juhaszgyerek, birkak, nagyon sok, farkas, tehen, lo, es meg folytathatnam a vegtelensegig, minden amit el tudtok kepzelni. Cirka egy ora, masfel volt amig mindent elhelyeztunk ahogy azt a legjobbnak lattuk, es a vegen a helyere tettuk Jozsefet es Mariat a barmokkal, es az angyalt majd a fenyekkel amiket a karacsonyfahoz is hasznalunk szepen korbevettuk a kis varoskat. Es kesz is.
Megigertem, hogy jovo evben vissza jovok, es egyutt keszulunk fel a karacsonyra megint.
A szentestet itthon toltottuk szuk korben, a masnapi vacsorat pedig a csalad tobbi tagjaval a nagynenenel toltottuk Romaban. Nagyon kedvesek es rendesek voltak, meg ajandekot is kaptam toluk.:)
Par nappal a karacsonyt kovetoen Eszak-Olaszorszagba indultunk, hogy a Szilvesztert ott toltsuk.
Giancarlo szulei es rokonai oda valosiak. Az ut nagyon hosszu volt, 9 es fel ora, de a kilatas gyonyoru. Az auto szep nagy, igy kenyelmesen elfekudtem, es kisebb reszeket egy kis zenehallgatassal vegyitve ataludtam. Atutaztuk a fel Olasz Csizmat, Romabol indulva a napfenyes Toscanan keresztul Torinoig.
Megismerkedtem rengeteg csaladi barattal, akik mind-mind nagyon aranyosak. Es nagyon tetszett az a baratias legkor, hogy felkelek reggel, kimegyek pizsamaban reggelizni, es Giuseppinat (a csalad egyik baratjat) talalom a konyhaban, aki meg se lepodve a kinezetemen szurcsolget egy csesze teat a mammaval. Spontan atugralnak egymashoz, csak mert miert ne, csak egy kis idore... Annyira aranyosak. :)
A Szilveszter estet fiatalokkal toltottuk, csaptunk egy kis bulit. :)
2012. december 7., péntek
Sono andata a Roma...
Kicsit elmaradtam a blogirassal, ez teny, de olyan sok dolog nem tortent. Kepeim sajnos nincsenek is, de mostmar azokat is elkezdem gyartani, igerem.Tehat kezdjunk is bele. Romaban jartam - gyakori mondat... felmondat.
Most azonban a tobbi Castelli Romani lakossagu cserediakkal talakoztam. Amolyan meeting-csak-mert-miert-ne es beszeljuk-meg-eddig-mi-tortent talalkozo volt.
Korbejartuk Romat, a Termininel kezdtuk, tekintve, hogy kozpontkent oda volt a legcelszerubb tenni a talalkozasi pontot. Nem kis keveredes utan vegre megtalaltam oket. En ugyanis ugy szamoltam, hogy metroval vonulok be a nagyvarosba, mamma pedig ugyan ilyen szentul hitte, hogy vonattal.
Vegul persze vonattal mentem, tekintve, hogy mamma vezette a kocsit, en pedig nem kerdeztem.
Tehat felultem a vonatra - amit egyebkent elmondhatatlanul utalok - es imadkoztam, hogy az ellenor ne jojjon, mert hogy jegyem, na az nem volt. Teny, hogy azert nem, mert nem mukodott a a gep amivel a jegyet megvasarolhattam volna, es meg el is tudtam volna magyarazni a problemamat az ellenornek ha ugy van, nyilvan o is tud a problemarol, de ahogy mar 10€ aran megtapasztaltam: az ellenorok nem az empatiajukrol hiresek. Lehet nem nagyon erdekelte volna mit makogok ossze...
Sok ember, hangosak, szorosan osszepreselve mint a heringek... Vegul aztan kis maszkalas, futkosas utan megtalaltam oket, es meg is nyugodtam, hogy az elso proba legalabb teljesitve. Nem elveszni, pipa.
Gyultunk szepen, es mikor mindenki aki azt igerte jon megvolt mar, elindultunk hat kis varosnezos-beszelgetos turankra. Az elso megallo a Colosseo volt, de sokat nem idoztunk, tovabb is mentunk a Piazza Bocca della Verità fele. Majd Piazza Navona, es vissza Termini, merthogy megeheztunk. Megvallva az igazat eszembe nem jutott volna McDonaldsban enni, mikor epp Romat jarom korbe, de ez nem volt ilyen nagyon esszeru a tobbieknek. A Piazza Navonan jarva, rengeteg etterem mellett haladtunk el, melyeknek celjuk volt, hogy mi ott ebedeljunk. Rengeteg kedvezmenyt kaptunk volna, ingyen itallal, egy asztalhoz tudunk volna ulni mind, sot az egyik etteremben meg azt is felajanlottak, hogy egy alig zakkant emberke enekel nekunk, ez lett volna a zenes-ebed, ha van egyaltalan ilyen kifejezes.
[Ide beszurtam volna azert egy reklamot, ha mar nem ott ettunk, pedig igertuk, hogy kesobb vissza jovunk, de sajnos nem talalom a nevjegykatyat, amit a sok hanggal nem rendelkezo aranyos felidiotatol kaptunk...:)]
Na szoval igy visszakeveredtunk a Terminihez, ami azert sem volt okos otlet, mert a Termini vegulis alig van tomve a nap 24 orajaban. Az epitmeny ket McDonalds-sal rendelkezik, de semmit nem tesz, mert mindketto tomve, mi pedig 12-15en hogy talalhatnank helyet, egy ebedhez?
De nem volt buta a tervezo, van egy a vilagvallalat ettermeibol az elupettel szemben is, gondolom az olyanoknak, mint mi. Ott se volt egyszeru leulni, de azert megoldottuk, ebedeltunk.
Ezt kovetoen meg boklasztunk kicsit erre-arra, es egy magyar hazasparba botlottam.
Csak veletlenul meghallottam, hogy valaki magyarul beszelt, es hat muszaj volt megkerdeznem, magyarok-e. A kis beszelgetesbol lett egy bo fel ora, en pedig elvesztettem a tobbieket, de nem aggodtam kulonosebben, gondoltam majd felhivom valamelyikuket. A beszelgetes befejeztevel, elkoszontem toluk, es elindultam a tobbiek utan. Hevesen kutakodni kezdtem a taskamban a telefonomert, es gondolkoztam, kinek van meg a szama a jelen levok kozul... Senkinek. Szuper.
Es most? Remeltem, hogy ha elindulok amerre mentek talan belejuk botlok, ujra. De ahogy haladtam elore a tomegben kezdtem egyre inkabb elveszteni a hitem: ez lehetetlen.
Ekkor mar a Via del Corso-n jartunk. Vegul aztan Cristian (a brazil cserediak) jott velem szembe, mikor mar azt fontolgattam megfordulok, visszamegyek Terminihez, es felszallok az elso metrora hazafele. Azt mondta engem jott megkeresni, mert hivni nem tudtak. Hat, megtalalt... szerencsere. Visszamentunk a tobbiekhez, de az este itt nagyjabol veget is ert. Negyed nyolc korul indultam haza metroval, elore megfogadtam ugyan is, hogy haza biztos, hogy metroval megyek. Felhivtam a mammat, hogy jojjon ki ertem a metro allomashoz, es vigyen haza legyen kedves. Igy az este szepen veget is ert. Hulla faradtan ertem haza, mindig lefaraszt a nagyvaros, a sok zaj, a kaosz ami eluralkodik a gyonyoru vilagvaros felett. De megis szeretem. Van benne valami, ami megkulonbozteti a tobbitol... Egyszeruen csodalatos...
2012. november 17., szombat
Partita del rugby
A csaladom eleg nagy rugby fan, igy nyilvan vettek jegyet a New Zealand - Italia merkozesre. Vettek jegyet nekem is, hiszen remeltek megnezem veluk, es erdekelni fog a jatek. Sokat ugyan nem ertek a rugbybol, nagyon erdekelt. A Stadio Olimpico di Roma-ban (Romai Olimpiai Stadion) volt a meccs. Nem kis dolog oda bejutni...
L'occupazione
Biztosan mindenki tudja, hogy Olaszorszagban vannak problemak mostansag. Es minden ilyen tortenetben lennie kell egy kiemelkedo helynek, ami a botranyossaga miatt az ujsagban is benne van. Nyilvan tekintve, hogy Roma mellett vagyunk eleve kozel a problemak kozpontjahoz, nem is kell hogy csodalkozzunk.A tortenet bonyolult, es nagyon olaszul volt, ugyhogy sokat en sem ertettem belole, de ugy nagy vonalakban:
Nyilvan ez sem a diakoknak, sem a tanaroknak nem tetszik, igy vannak lazongasok, tuntetesek.
Es a fentebb emlitett "kiemelkedoen botranyos hely" az en iskolam.
Legalabb is a mult het ilyen volt, igy en hetfon nem is mentem iskolaba, tekintve, hogy ez illegalis. Kedden elneztem az iskola fele, megis mi a helyzet, es mivel az a latvany fogadott, hogy mindenutt tunteto diakok, transzparensek, tablak, no meg rendorok, inkabb odebb alltam. Szerdan pedig minden diak Romaba ment a tuntetesre, igy en megint csak otthon maradtam.
Szerdan vegre volt iskola, kerek egy ora, aztan un. assemblea, vagyis megbeszeles volt, bar az is atment lelkesito beszedek sorozataba. Penteken - mar azt se tudtuk miert tuntessunk - mar meguntuk a kormany elleni tuntetest, tuntettunk helyette a tanarok ellen. Foglalkozasokat tartottunk sajat magunknak kis csoportokban. Azt hiszem ez a het meglehetosen komplikalt volt...
Amici migliori
Mindenki azt mondja, a cserediak legjobb baratai mas cserediakok. Hogy az osztaly sem, es a tesok sem annyira, mert mas cserediakok tudnak csak teljesen megerteni. Hat nalam ez valahogy nem igy mukodik. Az en legjobb baratom a tesom, Emma lett.
Es nem igazan tudom megfogalmazni ez miben nyilvanul meg, csak tudom, hogy benne bizok meg a legjobban, es hogy vele beszelek meg mindent.
Ahogy o is velem, es igy kialakult koztunk egy baratsag. Es igen, elofordul neha, hogy bizonyos dolgokban "fedezzuk" egymast a szulok vagy tanarok elott. Szerintem nem baj, ha leirom egy kozos kis tortenetunket.:)
"Nem tanultam, nem megyek be orara"
Egyik reggel mentunk a suliba, amikor azzal ugrott nekem Emma: URISTEN NEM TANULTAM LATINRA.
Aznap ugyanis dolgozatot irtak volna (nem egy osztalyba jarunk), es hat annak jol kellett volna sikerulnie. Emma kitalalta, hogy nem megy be az elso orara, es hamisit egy alairast az ellenorzoebe. Ez olyan tipikus tinidiak megoldas.
Azonban, ha en bemegyek tudni fogjak hogy o is itt van az iskolaban. Tehat ugy dontottunk mindketten bealdzzuk magunkat, es a tesitermek felol kozelitettuk meg az epuleletet, ugy terveztuk ugyanis, hogy a tesioltozoben varunk amig vege lesz az elso oranak. A terv viszont nem sikerult, mert egy takarito neni elkapott minket, es azt kellett hogy mondjuk, eppen orara igyekszunk, csak azt hittuk tesink lesz... Eleg szar kifogas, de a celnak megfelelt: megusztuk a tovabbi faggatozast.
A dolgozatot meg kellett hogy irja, de jobbra sikerult mint varta, ugyhogy vegul minden rendben lett...:)
Sok hulyeseget csinaltunk mar egyutt, es ez maradjon is igy.;) <3
Es nem igazan tudom megfogalmazni ez miben nyilvanul meg, csak tudom, hogy benne bizok meg a legjobban, es hogy vele beszelek meg mindent.
Ahogy o is velem, es igy kialakult koztunk egy baratsag. Es igen, elofordul neha, hogy bizonyos dolgokban "fedezzuk" egymast a szulok vagy tanarok elott. Szerintem nem baj, ha leirom egy kozos kis tortenetunket.:)
"Nem tanultam, nem megyek be orara"
Egyik reggel mentunk a suliba, amikor azzal ugrott nekem Emma: URISTEN NEM TANULTAM LATINRA.
Aznap ugyanis dolgozatot irtak volna (nem egy osztalyba jarunk), es hat annak jol kellett volna sikerulnie. Emma kitalalta, hogy nem megy be az elso orara, es hamisit egy alairast az ellenorzoebe. Ez olyan tipikus tinidiak megoldas.
Azonban, ha en bemegyek tudni fogjak hogy o is itt van az iskolaban. Tehat ugy dontottunk mindketten bealdzzuk magunkat, es a tesitermek felol kozelitettuk meg az epuleletet, ugy terveztuk ugyanis, hogy a tesioltozoben varunk amig vege lesz az elso oranak. A terv viszont nem sikerult, mert egy takarito neni elkapott minket, es azt kellett hogy mondjuk, eppen orara igyekszunk, csak azt hittuk tesink lesz... Eleg szar kifogas, de a celnak megfelelt: megusztuk a tovabbi faggatozast.
A dolgozatot meg kellett hogy irja, de jobbra sikerult mint varta, ugyhogy vegul minden rendben lett...:)
Sok hulyeseget csinaltunk mar egyutt, es ez maradjon is igy.;) <3
Sto studiando...
Sajnos hiaba tanulod a nyelvet elotte, amikor megerkezel - hittel amit hittel a nyelvtudasodrol - rajosz, hogy meglehetosen szegenyes. Az elso ami a szamon kijott mikor megerkeztem Olaszorszagba az volt, hogy: bazdmeg... en nem tudok olaszul.
Ez a sokk, hogy milyen nehez is az elet kommunikacio nelkul egy ideig ott van benned meg, nehez tul lepni rajta, de minel tobbet probalkozol annal gyorsabban megy, hiszen elfoglalod magad a kis kobakod dolgoztatasaval.
Persze azert jutnak oda informaciok, erre valo a non verbalis kommunikacio.
Es aztan elkezdesz a dolgokra magadtol rajonni, neha jokat is nevetsz sajat magadon.
Peldalul, hogy amikor az olaszkak azt mondjak "kicshe"(che c'e), akkor nem a Verdak c. animacios mesefilmbol jol ismert Villam McQueen-t akarjak utanozni, hanem arra kivancsiak mit akarok. :)
A nyelvtanulas vicces dolog, foleg ha anyanyelve kornyezetbe kerulsz, de igen, nagyon hasznos. Elofordul hogy mar angolul illetve olaszul (jobban mondva angoszul - neha keveredik) gondolkodok, almodok.
Ilyenkor mindig megnyugszik a pici lelkem, hogy nem csak az idomet vesztegetem. :$
Ez a sokk, hogy milyen nehez is az elet kommunikacio nelkul egy ideig ott van benned meg, nehez tul lepni rajta, de minel tobbet probalkozol annal gyorsabban megy, hiszen elfoglalod magad a kis kobakod dolgoztatasaval.
Persze azert jutnak oda informaciok, erre valo a non verbalis kommunikacio.
Es aztan elkezdesz a dolgokra magadtol rajonni, neha jokat is nevetsz sajat magadon.
Peldalul, hogy amikor az olaszkak azt mondjak "kicshe"(che c'e), akkor nem a Verdak c. animacios mesefilmbol jol ismert Villam McQueen-t akarjak utanozni, hanem arra kivancsiak mit akarok. :)
A nyelvtanulas vicces dolog, foleg ha anyanyelve kornyezetbe kerulsz, de igen, nagyon hasznos. Elofordul hogy mar angolul illetve olaszul (jobban mondva angoszul - neha keveredik) gondolkodok, almodok.
Ilyenkor mindig megnyugszik a pici lelkem, hogy nem csak az idomet vesztegetem. :$
2012. október 21., vasárnap
A spagetti keszites relytelmei
Spagetti olasz modra:
 |
- egy olasz anyuka
- daralt hus
- paradicsom
- spagetti teszta
- oliva olaj
- hagyma
- sargarepa
- fuszerek
Olajban pirul a hagyma es a repapep.
Husit es paradicsomot bele!
Es vegul de nem utolso sorban: a "rejtelmei" nem ly. :D
Jo etvagyat!:)
2012. október 15., hétfő
Orientacios tabor
 |
| Campo di AFS |
 |
| Nastya Karutskaya |
 |
| Asia Plywacz |
 |
| Cristian Ciconetto |
 |
| Mpho Mosotho |
 |
| Wiphawee Maneengarm |
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)