Az öröm ragadós?

A kép bal oldali szereplője Emma, a fogadó testvérem. Hát... mit takargassam, Emma oda van azért, hogy megyek, már alig bírja kivárni, hogy odaérjek. És ahogy vele beszélgetek én is mindig jobbkedvre derülök, és megint csak menni akarok. Álmodozok, milyen lesz majd oda érni, találkozni vele... erről persze majd csak később leszek képes nyilatkozni, mikor már ott leszek.
De talán, ha van valaki, aki pozitívan, és csak pozitívan gondolkodik az ember kiutazásáról, az nagy mértékben megkönnyítí az utazást. Ajánlom ezt a leendő AFS cserediákoknak! ;)

Last 12 days...

Akkor jöhet egy kis összegzés. :)

I. fejezet - Szerelem
Tudom, hogy a legtöbbeteket ez a téma foglalkoztat a legjobban, főleg, hogy az előző bejegyzésemben felcsigáztam kicsit a kedélyeket a kis ízelítőmmel. Ezzel kezdeném tehát. Csinálhatnám itt a fesztivált, ahogy a sorozatokban, és bár tényleg a legérdekesebb résznél hagytam abba a történetet, mégse erőltetném ezt a dolgot most. Kezdjünk inkább a közepéről.
Találkoztunk: pipa. Randiztunk: pipa, összejöttünk: pipa. Ezen túl is lennénk. Itt a folytatás:
Hogy volt-e a hazautazás után találka? De még milyen...
Nyilván a beszélgetések egyre csak szaporodtak, kezdtek egyre mélyrehatóbbak lenni, ahogy egyre jobban egymásba szerettünk. Megbeszéltük tehát, hogy mindenképpen - vagy így vagy úgy - találkoznunk kell még mielőtt elmegyek. A hazautazás utáni első találkozó amolyan próbát jelentett számomra. Ha megy megy, ha nem, akkor hagyjuk. Lefoglaltunk egy apartmant egy éjszakára, itt a közelben, és úgy terveztük, hogy ő jön ide hozzám, két napra. Nagyon ráhangolódtam a dologra, és nagyon-nagyon vártam. Egészen az érkezése napjáig semmiféle kétség, kétely, félelem nem volt bennem. Kimentem elé a buszpályaudvarra, és amikor felszálltam a buszomra akkor kezdtem el iszonyúan görcsölni... Volt már olyanban részem, hogy a fiú akivel frissen együtt jártam távol lakott és mindaddig megvesztem volna érte, amíg nem lehetett az enyém, de amikor ott állt előttem teljes életnagyságban, és az enyém lehetett... egy furcsa érzés kerített hatalmába, amit magam sem tudtam megmagyarázni, és csak menekülni akartam az egész szituációból. Féltem, hogy ez megint megtörténik, hogy nem olyan lesz az egész, ahogy elterveztük... Féltem a saját éréseimtől.
Végig izgultam tehát a 15 perces utat, plusz azt az egy-két percet, amit rá kellett várnom... És akkor ismét visszasétált az életembe, felemeltem a tekintetem, és láttam ahogy a pincérfiú sétál felém mosolyogva...
És megint csak megijedtem a saját érzéseimtől... valami egészen mást éreztem mint vártam...

Hmm... tévedtem, mégis játszom a sorozatosdit, mert vicces. :D Tehát folytassuk valami mással, erre később visszatérünk.:D

II. fejezet - Suncity 

Party? Party? Party!
Akkor let's party! Zsuzska barátnőm felvetette az ötletet: mi lenne, ha elmennénk Beachballra? Azt tudni kell, hogy Balatonfüred, és a Balatonpart egyik legnagyobb partyjáról van szó. Medence, zene, pia... minden ami kell. Összeszedtünk mindent, vettünk jegyet, és go. Persze azért ez nem ment ilyen simán. Voltak itt nagy kaarodások, szidkozódások. De ezt ha nem baj nem fejteném ki itt, tekinte, hogy nyilvánosan meg kellene említenem a történetben érintett illetőt, ez pedig nem hiszem hogy korrekt lenne.:)
... A lényeg, hogy mentünk. Hatalmas party volt, iszonyat hangulat, sok ismerős arc, oltári este. A medencében összeismerkedtünk két sárvári sráccal, néhány évvel idősebbek voltak nálunk. Jó arcoknak tűntek, így az este nagy részét velük töltöttük. Aztán jöttek a bajok, mivel hogy rosszul lettem. (Eskü, egy kortyot se ittam.:D) A vége sajnos az lett, hogy az este egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztük, és néhány órával a tervezettnél előbb haza kellett mennünk. Az éjszakát végigszenvedtem, a fejem pedig még másnap is iszonyatosan fájt, fogalmam sincs mitől...
Ezt a fergeteges estét én szúrtam el - már amennyire tehettem erről - amit nagyon sajnálok is, mert eszméletlennek ígérkezett. Maybe next time...

I. fejezet - Szerelem
Visszatérnék picit, de azért genya leszek még, és a teljes történetet nem mondom el.;)
Szóval ott hagytuk abba, hogy:
Végig izgultam tehát a 15 perces utat, plusz azt az egy-két percet, amit rá kellett várnom... És akkor ismét visszasétált az életembe, felemeltem a tekintetem, és láttam ahogy a pincérfiú sétál felém mosolyogva...
És megint csak megijedtem a saját érzéseimtől... valami egészen mást éreztem mint vártam...
Féltem, féltem ránézni már amikor a szemem sarkából megláttam, hogy közeledik. De erőt vettem magamon, felemeltem a fejemet, és a szemébe néztem. És a szívem feldobbant, az ajkaim mosolyra húzódtak, és boldognak éreztem magam. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem tévedtem, nem csalódtam, és senkit nem kellett megbántanom, hogy tényleg azt érzem amit hittem, hogy érzek, és nem hazudtam saját magamnak. Hogy tényleg szerelmes vagyok, vagy hát... mi ez, ha nem az?
Hogy komoly, amit érzek. És csak mosolyogtam mint egy idióta, és halkan azt suttogtam "szia"... Ennél többet akkor nem is lehetett volna elvárni tőlem. Hozzám lépett, és szorosan magához ölelt, a szívem pedig csak verdesett, és már nem is azért vigyorogtam, mert szerelmes voltam, hanem a megkönnyebbülés, és boldogság miatt, ami elöntötte a szívemet. A következő két nap pedig ennek szellemében telt el. Jártunk az alsóörsi strandon, voltunk bent Veszprémben estefelé, ahogy szoktam minden nap, és persze Regiéket és a kis iszogatást se lehetett kihagyni, just how everyday.:)
Szépen beavattam Őt az életembe, megmutattam neki mindent, amit az otthonomnak nevezek, ami kedves nekem, ahol és akikkel jól érzem magam, és nagyon készségesen fogadta. Hajnal három körül érkeztünk meg az apartmanba, ahol konkrétan enyhén spicces állapotban egy kerítésen másztam át, mert azt hittem a lakat és a lánc a kapun van... De egy jó nevetés után túl is tettük magunkat a dolgon, és hamar elaludtunk. Reggel korán be kellett mennünk Veszprémbe, mert el kellett intéznem néhány dolgot a suliban az olasz úttal kapcsolatban, ami kapóra is jött, mert szerettem volna neki megmutatni a sulimat is, ahol gyakorlatilag az életemet élem. Persze a lelkemre kötötte, hogy ha elmegyek hozzá majd, ezt ő is mind meg akarja mutatni. Végül mikor mindent elintéztünk jött az, hogy enni is kéne...
Busz haza, ott kisebb bevásárlás. Tisztára mint egy házaspár. Aztán persze jött az együtt főzögetés. És én csak néztem ahogy beszél hozzám, és közben dolgozik. És megint csak elképedtem. Megállt az idő, és én csak mosolyogtam, és elképesztő boldognak éreztem magam. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismernénk egymást, mintha mindent tudnánk egymásról, és mindig is együtt lettünk volna, pedig nem...És ekkor vilant be... nekem ez az érzés kell.. kell mint a függőnek a drog, mint a halnak a víz, a virágnak a napfény... Szükségem van erre az érzésre, mert most hogy belekóstoltam nem tudok már nélküle élni. És itt jött az éles fájdalom: Hogy fogok így elmenni Olaszországba?
És itt megint jött a hullámvölgy... de ez más téma...

III. fejezet - Olaszország
A szerelmes szív mindig nehéz eset... Hát ez ere az esetre is érvényes. Nem is tudom merjem-e azt mondani, hogy "ráadásul itt egy hatalmas probléma még csak nehezíti a dolgot", hiszen nem nevezhetem Olaszországot problémának. Nyilván nehéz, de ez nem probléma, hanem áldás. Vagy ha probléma is, akkor is csak értem van, azért, hogy megoldjam ezt a problémát, és ettől erősebb legyek. Persze tudom, ez a sablonszöveg, mindjárt rá is kerestek az interneten, melyik pszichológus szavait koppintottam, de nem. Akármennyire is nehéz elfogadni (és ez főleg azoknak szól, akik esetleg szintén AFS cserediákok, és a kiutazás előtt állnak) így van, és ezt a dolgot csak, és kizárólag pozitívként szabad megélni. Hiszen hatalmas lehetőség, de ezt ti mind tudjátok, ha nem tévedek.:)
Na de vissza a témához: pesze, megint jött a hullámvölgy, amikor is iszonyatosan de nagyon maradni akartam. Kellett amim volt, és nem akartam elhagyni. Pár nap így telt el, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy nem akarok menni, hogy had maradjak itthon, és had éljem le a kis nyomorult életemet itt, Magyarország betonfalai között. Úgy éreztem én nem is vágyom arra, hogy kiszabaduljak innen, hiszen minek? Jó nekem itt, elvagyok, boldogvagyok, van családom, és értem is amit mondanak, van iskolám, van kultúrám, nyelvem, barátaim, otthonom. Maradok, maradok, maradok!
Azt mondják, ez a dolog, ez a hullámzás mindenkinél, vagy legalábbis a többségnél előjön majd, és ez több mint valószínű. De túl kell élni. És túl is lehet. Én is túl lettem pár nap alatt ezen a kis hullámzáson, és most megint úgy érzem, hogy teljesen egyensúlyban vagyok. Nem mindig sikerül kivernem a negatív gondolatokat a fejemből, de talán tényleg belejátszik ebbe az egyensúj dolog. Ha a környezetedben minden rendben van éppen (magyarul szarsz az idióta rágalmazó pletykákra, amik rólad keringenek a városban) és a fejedben is rendet tudsz tenni, akkor sokkal könnyebb helyesen mérlegelni a dolgokat. Igen, szeretem, igen, hiányozni fog, ahogy minden más is. De ez egy eszméletlen kaland lesz, egy hatalmas utazás, egy új élet, ami után, ha megismertem, hogy lehet máshogy is visszatérhetek a régi életembe felfrissülve, és mindenre készen.
---> az ilyen gondolatok kezdtek eluralkodni a fejemben, és ez tetszett... Jelenleg ebben a fázisban vagyok még, és merem remélni, hogy ez így is marad. Persze tudom, a nagy finálé, a kiutazás előtt egy két órával beütő para még vár rám...:)

IV. fejezet - Last party
Noémivel kitaláltunk, ha már elmegyek, illendő lenne tartani egy búcsúbulit. Anyuval lebeszélve, party a házunkban, 28 ember, kaja pia. Oké, neki is álltunk a szervezésnek, és úgy tűnik a kép kezd összeállni. Patrik is lejön természetesen a bulimra, és velem együtt fogja még egyszer, utoljára szétcsapni magát...:)
A buli holnap lesz, úgyhogy sok a dolog még... De ha minden úgy megy ahogy terveztük... akkor egy hatalmas bulit fogunk összehozni, olyat, amit felemlegetnek még mikor visszajövök Magyarországra akkor is...;)

Last 28 day...

Sok napról nem írtam mostanában, de ahogy így visszaolvastam a bejegyzéseket, rájöttem, hogy eszméletlen unalmasak, úgyhogy sajnálom azokat, akiknek olvasniuk kellett... Azt hiszem kicsit fel kellene pörgetni ezt az egészet, úgyhogy
1) nem írok minden nap, mert teljesen felesleges. Egy nap nem történik annyi minden, pláne annyi érdekes nem, hogy kiérdemeljen egy saját bejegyzést.
2) Nem fogom a bejegyzéseket angolra fordítani, mert marha sokáig tart, és úgyse olvassa senki aki nem érti a magyart. Akinek meg annyira fontos és nem érti akkor katt: https://www.facebook.com/Katona.Lex.Alexandra
Lehet írni üzit, nem harapok, és lefordítom nektek még a sorok között lévő részt is. :)
Tehát... eltelt ööö... sok nap mióta nem írtam, és most megpróbálok szépen minden fontosat összefoglalni.

I fejezet - A nyaralás
A nyaralásunk csütörtöki napja. Megemlítettem, az előző bejegyzésemben, hogy helyesek a pincérek. Nem hazudtam, tényleg azok, egy közülük különösen. Mindenképpen meg akartam ismerni közelebbről. (csak semmi félreértegetés) Csütörtökön a vacsora befejeztével a szüleim erre-arra elcsászkáltak, de én nem bírtam felállni. Képtelen voltam elmenni anélkül, hogy beszéljek vele. Legalább egy kicsit. Először mikor megláttam csak tetszett, de nem gondoltam komolyan, hogy akár hozzám szól majd. De a szerdai "kártyát az asztalon hagyja az idióta" műveletem után igazán érdekelni kezdett a dolog... maradtam tehát arra a pohár borra fogva, amit a kezemben tartottam. Mégsem hagyhattam ott két deci fehérbort, nem igaz?
Láttam az arcán, hogy igyekszik az én asztalom felé keveredni a nagy munka közepette, reméltem, hogy nem csak mert sok a tányér előttem, hanem mert hozzám szeretne közelebb lenni. Igazam volt? Mikor nincs?
Lezajlott egy gyors, félperces eszmecsere közöttünk ilyen témákban mint hogy honnan jöttem, mi a nevem, és aztán hogy megadnám-e a számom. Oda voltam meg vissza egész este. Azt hittem jobb már nem is lehet, feladat teljesítve, beszélgetés megvolt. Csakhogy az este még nem ért véget...
A bár és az étterem teraszán állva, megint csak egy pohár borral és a jó kis könyvecskémmel a kezemben ácsorogva kémleltem az eget. Igazság szerint nem volt jobb dogom, teljesen egyedül voltam, a nagy lelkesedés és öröm is alább hagyott, az unalom ugyanis elég nagy úr, mint tudjuk. Elmélyedtem a gondolataimban, szinte saját magammal beszélgettem, gondolkoztam, próbáltam legalább a nyaralás idejére mindent kiverni a fejemből, azon dolgoztam, hogy szelektáljak, mi kell és mi nem. Minden erőmmel azon dolgoztam, hogy a stresszt és a feszültségeket, a terheket és feladatokat amiket a nyaralás kedvére félre tettem valóban tegyem is félre, ne agyaljak az otthon történő dolgokon, ne kavarogjon annyi minden a fejemben. Szinte minden külső hangot kizártam, mindent a külvilágból, teljesen elmerültem a saját gondolataim mély tavában. Egy éles csattanás pedig kizökkentett hirtelen. Kisebb szívrohammal küszködve hátra néztem, és Őt láttam meg az ajtóban. Engem nézett, elég nyilvánvaló volt, hogy hozzám jött. Ahogy megláttam önkénytelenül zakatolni kezdett a szívem, elfelejtettem mindent, amin addig gondoltam, és rögtön mosolyogni kezdtem, mint egy idióta. Mi ez? Most komolyan, miért, mi történik velem?
Odasétált mellém mondván, hogy a főnök elengedte, és úgy egy negyed órát álltunk a teraszon ketten, és beszélgettünk. Főként a suli volt a téma, kicsit kellemetlenül is éreztem magam, féltem hogy untatom, de most mégis miről beszéljek, ha nem ismerem, és jelenleg ez az egyetlen közös van bennünk... Iskolába csak jár/járt ő is...
És igazam is volt, mint mindig, egyáltalán nem untattam az idióta, sablonos témámmal, kifejezetten élvezte a társalgást. Végül aztán, miután igent mondtam a másnapi randifelkérésére visszament dolgozni. Természetesen ismét bearanyozta az estémet, egész éjjel rá gondoltam, ami először nem is zavart, de ahogy elkezdtem gondolkodni megint megkérdeztem magamtól: Lex... mit művelsz? Mért érdekel ennyire? Mi történik?


Eljött hát a péntek, mondanom se kell, megvoltak a reggelinél-ebédnél az édes kis összemosolygások és pillantások, és a napom azzal telt, hogy vártam az estét. Éééééééééés.... bemutatom nektek az első napot, amikor komolyan nem unatkoztam. Vagyok olyan peches, hogy utolsó nap szerezzek barátnőket, de ez van... Megismertem két haláli csajszit, akikkel remekül elvoltam egész nap, olyannyira, hogy a számcserén és "majd összedobunk egy bulit" kijelentéseken is túl voltunk 10 perc ismeretség után.
Gyorsan elment a nap, jó társaságban már csak így megy ez. Aztán később, mikor már egyedül voltam nem ment ilyen nagyon gyorsan. A gyomrom görcsben, a kezem hideg, izgulok, félek...
Felvettem a legszexibb fekete ruhámat, parfüm a nyakra, topánka és karperecek, és irány a megbeszélt helyre. Olyan szinten ideges voltam, hogy az valami fantasztikus, és megint jött a saját magam faggatása: Mitől félsz? Nem szoktál te izgulni...
És igazam volt - megint - mindig teljesen laza vagyok, sosem aggódok azon, hogy jaj, most találkozni fogok egy fiúval. Bele-bele gondolgattam abba is, hogy mi van, ha a névelővel van itt a probléma, és ő nem egy fiú, hanem a fiú. De az ötletet hamar elvetettem, tekintve, hogy nem is ismerem.
10 óra... 11óra... éjfél. Kezdtem feladni. Mégsem jött el.
És ekkor megjelent. Sűrű bocsánatkérések közepette köszöntött, és aztán elindultunk sétálni. Nagyon sokat beszélgettünk, többet tudtam meg róla 10 perc alatt, mint sok emberről évek alatt. Nagyon tetszett a személyisége, amiket mesélt, ahogy megismertem. És nagyon reméltem, hogy nem kell majd csalódnom benne, és tényleg olyan, mint amilyennek mutatja magát. Sok séta, sok beszélgetés. Hajnali két óra, és elcsattan az első csók. És akkor már csak egy dologtól féltem: az infarktustól, a szívem ugyanis nagyon nem bírt magával. Az este nagyon jól sikerült, megismertük egymást - már amennyire meglehet ennyi idő alatt - megtudtuk, hogy a másik remekül csókol, és végül... szerelembe estünk.
De ugyanakkor tudtuk azt is, hogy ez itt véget ér. Nem akartuk hogy így legyen, de ennyi volt. Nekem haza kellett mennem, őt pedig oda kötötte az otthona.
Ettől persze még beszélgettünk Facebookon, néha hívtuk egymást. De nem bírtuk. A szerelem - ahogy az unalom is - szintén nagy úr, és végül összejöttünk. Ő most az, akit a páromnak mondok. Gondoltunk volna erre amikor beültem a kocsiba, hogy na most megyünk nyaralni?
12 napja vagyunk egy pár, és a tűz lobog, a kapcsolat erős. Nem tudom mit gondoljak... lesz jövője? Ott van Olaszország... A távolság. Mi lesz ebből? Megint saját magamat gáncsolom ki, vagy meghoztam életem legjobb döntését? Nem tudom... De egyet biztosan tudok. Ő nem egy fiú. Ő a fiú...

II. fejezet - Az orientáció
Augusztus 4-5, Budapest, Hotel Touring. Ott álltunk harmincheten, egyikőnk se tudta mit várjon a kiutazás előtti orientáció néven meghirdetett "katonai tábortól". Sokféle képen gondolkodtam róla.
"Talán jó lesz, hangulat, barátkozás, jókedv" - gondoltam én nagy naivan először. Az egészet azzal kezdtük, hogy a megérkezésünk után fapofával mindenkit egyesével, libasorban bevezettek egy terembe, megmotoztak minket, kipakoltatták velünk a cuccainkat, és elvették több mint a felét. Néhány ruhadarabot hagytak csak meg, de se tusfürdő, se törölköző, a fogkeféről és a fogrémről meg már ne is beszéljünk. Nem is kaptuk vissza őket, csak az utolsó nap végén, mielőtt hazaengedtek minket. Miután megvolt a "reptér" nevezetű szimulációs játék jött a következő kijelentés: "Garantálom, hogy nem fogjátok jól érezni magatokat"
És így is volt. Megaláztak, játszottak velünk, de persze mindennek megvolt az oka. Voltak kellemesebb foglalkozások is, mint mikor érvelni, vitázni kellett, az mindig is a kedvencem volt.
És persze eljött az este is, amikor ment a buli, az ismerkedés ezerrel. Össze is szedtem néhány barátot, de mindenki megismert javarészt mindenkit. Egy cipőben járunk hiszen...A két nap leteltével mindenki fellélegezve ment haza. És akkor most mondhatom, hogy Olaszország felé lettem orientálva?

III. fejezet - Kapuzárási pánik
Előre megmondták, hogy bekövetkezik majd az az időszak, amikor úgy érzed: bármit, csak ezt ne.
Amikor előjön a félelem, szinte remegsz, rettegsz attól, hogy elmenj. Fáj a hiányérzet amit az otthonod iránt már most érzel, hiányoznak a számodra fontos dolgok, úgy érzed vérpadra visznek.
Ez az az időszak, ami mindenkire máskor jön rá... a félhetnék, a para. Van aki csak az utazás előtti napon kezd el félni, van aki egy héttel előtte, és van aki egy hónappal előtte. Ezt pedig mindenkinek magának kell elszenvednie. Feladni? Visszalépni? Van olyan opció? Van.
De ha már felrúgok mindent. Itt hagyok mindent. Kiállok a sorból. Akkor példaértékű kívülálló legyek, ne pedig "aki feladta".
Most én is ebben élek. Eljött, rám tört a sírhatnék, a félelem. Úgy érzem két énem van. Az egyik, aki foggal körömmel menekülni akar, aki fel akarja adni, megfutamodni, és átadni magát a félelemnek, és a másik aki pórázon tartja az előbb említettet. Kényszeríti arra, hogy menjen, hiszen ez a jó. Nem engedi megfutamodni. Ez pedig emberek rettenetesen fáj. Megmondták hogy eljön... menetrend szerint be is következett. Bízom magamban, vagyok elég erős, hogy megcsináljam.
De meg is teszem? Vagy a célvonal előtt fordulok majd vissza...?