Sziasztok!
Biztosan emlékeztek még rám, és a történetemre, az olaszországi utamra, és így tovább. Azt ígértem magamnak is, és nektek is, hogy ebbe a blogba nem írok többet, s hogy a lezáró bejegyzést posztolva kilépek.
Most mégis úgy gondoltam írok nektek, van veletek megosztani valóm. :)
Amikor felültem a repülőre azzal a tudattal, hogy na most akkor laza 10 hónap Olaszországban, akkor még nem tudtam mire is számítsak pontosan... Nem tudtam milyen lesz a családom, az évem, mit fogok érezni, ki fog hiányozni, ki nem, hogy lesz vége a szerelemnek, hogy kezdődik egy másik... Semmit nem tudtam. Azt se tudtam milyen lesz haza jönni, azt hittem könnyebb..
A nehézségek nem is akkor kezdődnek igazán, amikor kimész a fogadóországba, hanem akkor, amikor hazatérsz, a saját hazádba, de ezt egészen addig nem érted meg, amíg ott nem vagy, és át nem éled..
De hát ez mindennel így van, ez egy azon dolgok közül, amiket az évem során tanultam meg magamról, és a körülöttem zajló világról.
Most már több mint fél éve itthon vagyok.. Elkezdődött az iskola, sőt, már majdnem be is fejeződött. Új osztályom van, akikhez ugyan úgy hozzá kellett szokni mint ahhoz, hogy elvesztettem pár barátot, akik számomra fontosak voltak, vagy mint ahhoz, hogy nincs minden este olíva olajjal nyakon öntött saláta a vacsihoz. Minden új, és minden más, miközben minden mégis ugyan az...
Hogy kifejezzem hálámat az AFSnek, önkénteskedni is elkezdtem. Emlékszem, mikor a kiutazás előtti orientáción voltam, és megcsinálták rajtam is - többek között - a "reptéri ellenőrzés" játékot. Ott olyan biztos voltam abban hogy miután haza érek a közelébe se megyek az AFSnek, mint hogy most épp ezt a bejegyzést írom. De egy év sok idő, illetve elegendő ahhoz hogy gyökeresen megváltozzon minden nem csak körülötted, de benned is. A változás volt az azt hiszem, amitől annyira féltem, ami ellen annyira tiltakoztam, és ez a félelem fájdalmas és stresszes volt egészen addig, amíg fel nem adtam... Már nem félek, nagyon rég óta nem félek, és ez valami olyan dolog, amit sehogy máshogy nem kaphattam volna meg.
Szóval pörög az élet körülöttem, benne élek, magával ránt, én viszont még mindig nem vagyok itt... Sokszor visszaemlékezek az évemre, annak egyes pillanataira, sokszor nosztalgiázok, nézegetek képeket, és ilyenkor mindig eszembe jut: mennyire tiltakoztam ellene, mennyire nem akartam. Mindig eszembe jut ki voltam, és ki vagyok, eszembe jut mennyit kaptam mind intellektuálisan, mind interkulturálisan, mennyit fejlődtem, mennyit tanultam, mennyit változtam, és mennyivel vagyok több...
Egy nyelvvizsgával? Igen. Egy érettségivel? igen, de ez nem fontos, furcsának tűnhet, de egyáltalán semmit, de semmit nem számít amellett, aki lettem.
Lassan 18 éves leszek, nagykorú, felnőtt, nem is tudom. Ideje lesz kézbe venni az életemet, és nem másét élni, nem igaz?
Na, én pontosan ezt tettem, csak 15 évesen. Hogyan? Felültem a repülőre, és átléptem a saját korlátaimat, melyek ajtót nyitottak nekem a Nagy Világba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése