Sziasztok!
Ez a bejegyzés főleg leendő cserediákoknak, és kiutazni vágyóknak szól, de remélem mindenki másnak is tetszeni fog :)
Tekintve, hogy két napja ágyban fekszek nem túl egészséges állapotban, nem sok minden van amit csinálni lehet. Nem is tudom már hogy jutott eszembe, hogy az "olaszos" szekrényemben kutakodjak, de valamiért mégis arra vittek a gondolataim. Rengeteg képet találtam, főleg a barátaimról, ugyanis kiutazásom előtt kaptam tőlük egy fotóalbumot a képeikkel. Nyilván első gondolatom volt ezeket mind kiragasztgatni a szobám falára, és aztán kutakodtam tovább. Megtaláltam azt az albumot, amit eredetileg a kinti fogadócsaládnak kellett volna készítenem Magyarországról, de mivel nem lett kész sose adtam nekik oda, inkább napló szerűen bejegyzéseket írtam bele az akkori érzéseimről.
Tudom milyen a kiutazás előtt állni és nem tudni semmit, remélem egy kis támpontot ad nektek, vagy legalább mosolyogva olvassátok az én akkori tapasztalataimat, és gondolataimat :)
Jó szórakozást! :)
"L'ARRIVO (A megérkezés)
Marhára nem mondhatom, hogy tudom milyen Olaszország, úgyhogy inkább csak leírom a saját tapasztalataimat róla.
...Összehasonlítás képen. Aztán döntse el mindenki maga.
Igazság szerint azt se tudom ez a kis "naplócska" mi okból. Nem mintha annyi időm lenne, hoznak-visznek ide-oda...
Dehát egyszer élek...itt. Később nem tudok róla emlékeket írni majd...
Öhm...megérkezés. Hát csak a szokásos, reptér, sok nép. Erről nincs mit írni igazából. Nem is érdekelt semmi, csak két dolog:
1) ne tévedjek el
2) ne tévedjek el. - mert hogy hajlamos vagyok rá. Szerencsére most a jobbik eset volt, alkalmam volt birkát játszani, és menni a többi után.
Jó érzés volt leszállni Rómában, el se akartam hinni, hogy Rómában vagyok. Elképesztő... Egyszerre vagyok kíváncsi, és félénk.. Alig várom, hogy megismerjem a családomat, kíváncsi vagyok rájuk.. Remélem aranyosak lesznek, szorítson nekem valaki!
Ahm... tapasztalatok Olaszországról.. nos, tényleg hangosan beszélnek, gyorsan és sokat, én eddig semmit, de egy szót se értettem meg. Még jó hogy a cserediákok beszélnek angolul, na meg itt vannak nekem a magyarok. Mindenki idegen, velük leszek most két napot az érkezés utáni orientáción.. Nem ismerek senkit.
HELP."
"SCUOLA (Iskola)
Nem volt egyszerű, azt hiszem azt mondhatom, dehát senki nem is mondta, hogy az lesz. Első nap mint a jó gyerek besétáltam az új osztályomba és igazából mindenki érdeklődéssel fogadott, amire mondjuk nem számítottam. Segítenek nekem mindig szívesen, és már barátaim is vannak. De maga a suli nagyon fura.
Nem, az órákból semmit nem értek, minden órán olaszt tanulok inkább. Azt hiszem most azzal jóval többre megyek. De október 16.-ától úgyis kezdődnek a heti kétszeri délutánonkénti olasz órák valami másik iskolában, Frascatiban. Érdekes lesz, így is hulla fáradt vagyok minden délután, csak tudnám mitől... Nem csinálok semmit a suliban lényegében, mármint semmi komolyat, otthon sose szoktam ilyen fáradt lenni.. Talán csak sok az impulzus.. fene tudja. Na mindegy, lesz ahogy lesz, legalább lesz még egy osztályra való új ember akiket megismerhetek, mintha nem lennének elegen... hahahah - ja, az olaszok így szokták használni online az "xD"-t.. Először a sírba vittek vele, most már kezdem szokni. Sőt, átvenni tőlük.. Ettől a hideg is kiráz.
Na de akkor térjünk rá a fő problémára: Az iskola neve az, hogy "LICEO SCIENTIFICO BRUNO TOUSCHEK"
Scientifico, azaz REÁL! Nem is tudom, így a Padányi Humán után ezt erős kezdésnek érzem. Sok matekkal és fizikával traktálnak, mire várnak, hogy ragad is rám valami?!
És akkor ne is említsem a fizika tanárt, aki úgy néz ki mint Piton a Harry Potterből, ráadásul egy idegbeteg értetlen idióta állat.. Most komolyan nehéz megérteni az egyetlen bemagolt olasz mondatomat, hogy "Scusi ma non parlo italiano"?! Elképesztő, év végére tuti kicsinálom.. Csak tanuljak meg már olaszul, minden sokkal könnyebb lenne..
Na mindegy, ettől függetlenül jó, kezdek beleszokni :)"
2014. február 26., szerda
Life is goin' on...
Sziasztok!
Biztosan emlékeztek még rám, és a történetemre, az olaszországi utamra, és így tovább. Azt ígértem magamnak is, és nektek is, hogy ebbe a blogba nem írok többet, s hogy a lezáró bejegyzést posztolva kilépek.
Most mégis úgy gondoltam írok nektek, van veletek megosztani valóm. :)
Amikor felültem a repülőre azzal a tudattal, hogy na most akkor laza 10 hónap Olaszországban, akkor még nem tudtam mire is számítsak pontosan... Nem tudtam milyen lesz a családom, az évem, mit fogok érezni, ki fog hiányozni, ki nem, hogy lesz vége a szerelemnek, hogy kezdődik egy másik... Semmit nem tudtam. Azt se tudtam milyen lesz haza jönni, azt hittem könnyebb..
A nehézségek nem is akkor kezdődnek igazán, amikor kimész a fogadóországba, hanem akkor, amikor hazatérsz, a saját hazádba, de ezt egészen addig nem érted meg, amíg ott nem vagy, és át nem éled..
De hát ez mindennel így van, ez egy azon dolgok közül, amiket az évem során tanultam meg magamról, és a körülöttem zajló világról.
Most már több mint fél éve itthon vagyok.. Elkezdődött az iskola, sőt, már majdnem be is fejeződött. Új osztályom van, akikhez ugyan úgy hozzá kellett szokni mint ahhoz, hogy elvesztettem pár barátot, akik számomra fontosak voltak, vagy mint ahhoz, hogy nincs minden este olíva olajjal nyakon öntött saláta a vacsihoz. Minden új, és minden más, miközben minden mégis ugyan az...
Hogy kifejezzem hálámat az AFSnek, önkénteskedni is elkezdtem. Emlékszem, mikor a kiutazás előtti orientáción voltam, és megcsinálták rajtam is - többek között - a "reptéri ellenőrzés" játékot. Ott olyan biztos voltam abban hogy miután haza érek a közelébe se megyek az AFSnek, mint hogy most épp ezt a bejegyzést írom. De egy év sok idő, illetve elegendő ahhoz hogy gyökeresen megváltozzon minden nem csak körülötted, de benned is. A változás volt az azt hiszem, amitől annyira féltem, ami ellen annyira tiltakoztam, és ez a félelem fájdalmas és stresszes volt egészen addig, amíg fel nem adtam... Már nem félek, nagyon rég óta nem félek, és ez valami olyan dolog, amit sehogy máshogy nem kaphattam volna meg.
Szóval pörög az élet körülöttem, benne élek, magával ránt, én viszont még mindig nem vagyok itt... Sokszor visszaemlékezek az évemre, annak egyes pillanataira, sokszor nosztalgiázok, nézegetek képeket, és ilyenkor mindig eszembe jut: mennyire tiltakoztam ellene, mennyire nem akartam. Mindig eszembe jut ki voltam, és ki vagyok, eszembe jut mennyit kaptam mind intellektuálisan, mind interkulturálisan, mennyit fejlődtem, mennyit tanultam, mennyit változtam, és mennyivel vagyok több...
Egy nyelvvizsgával? Igen. Egy érettségivel? igen, de ez nem fontos, furcsának tűnhet, de egyáltalán semmit, de semmit nem számít amellett, aki lettem.
Lassan 18 éves leszek, nagykorú, felnőtt, nem is tudom. Ideje lesz kézbe venni az életemet, és nem másét élni, nem igaz?
Na, én pontosan ezt tettem, csak 15 évesen. Hogyan? Felültem a repülőre, és átléptem a saját korlátaimat, melyek ajtót nyitottak nekem a Nagy Világba...
Biztosan emlékeztek még rám, és a történetemre, az olaszországi utamra, és így tovább. Azt ígértem magamnak is, és nektek is, hogy ebbe a blogba nem írok többet, s hogy a lezáró bejegyzést posztolva kilépek.
Most mégis úgy gondoltam írok nektek, van veletek megosztani valóm. :)
Amikor felültem a repülőre azzal a tudattal, hogy na most akkor laza 10 hónap Olaszországban, akkor még nem tudtam mire is számítsak pontosan... Nem tudtam milyen lesz a családom, az évem, mit fogok érezni, ki fog hiányozni, ki nem, hogy lesz vége a szerelemnek, hogy kezdődik egy másik... Semmit nem tudtam. Azt se tudtam milyen lesz haza jönni, azt hittem könnyebb..
A nehézségek nem is akkor kezdődnek igazán, amikor kimész a fogadóországba, hanem akkor, amikor hazatérsz, a saját hazádba, de ezt egészen addig nem érted meg, amíg ott nem vagy, és át nem éled..
De hát ez mindennel így van, ez egy azon dolgok közül, amiket az évem során tanultam meg magamról, és a körülöttem zajló világról.
Most már több mint fél éve itthon vagyok.. Elkezdődött az iskola, sőt, már majdnem be is fejeződött. Új osztályom van, akikhez ugyan úgy hozzá kellett szokni mint ahhoz, hogy elvesztettem pár barátot, akik számomra fontosak voltak, vagy mint ahhoz, hogy nincs minden este olíva olajjal nyakon öntött saláta a vacsihoz. Minden új, és minden más, miközben minden mégis ugyan az...
Hogy kifejezzem hálámat az AFSnek, önkénteskedni is elkezdtem. Emlékszem, mikor a kiutazás előtti orientáción voltam, és megcsinálták rajtam is - többek között - a "reptéri ellenőrzés" játékot. Ott olyan biztos voltam abban hogy miután haza érek a közelébe se megyek az AFSnek, mint hogy most épp ezt a bejegyzést írom. De egy év sok idő, illetve elegendő ahhoz hogy gyökeresen megváltozzon minden nem csak körülötted, de benned is. A változás volt az azt hiszem, amitől annyira féltem, ami ellen annyira tiltakoztam, és ez a félelem fájdalmas és stresszes volt egészen addig, amíg fel nem adtam... Már nem félek, nagyon rég óta nem félek, és ez valami olyan dolog, amit sehogy máshogy nem kaphattam volna meg.
Szóval pörög az élet körülöttem, benne élek, magával ránt, én viszont még mindig nem vagyok itt... Sokszor visszaemlékezek az évemre, annak egyes pillanataira, sokszor nosztalgiázok, nézegetek képeket, és ilyenkor mindig eszembe jut: mennyire tiltakoztam ellene, mennyire nem akartam. Mindig eszembe jut ki voltam, és ki vagyok, eszembe jut mennyit kaptam mind intellektuálisan, mind interkulturálisan, mennyit fejlődtem, mennyit tanultam, mennyit változtam, és mennyivel vagyok több...
Egy nyelvvizsgával? Igen. Egy érettségivel? igen, de ez nem fontos, furcsának tűnhet, de egyáltalán semmit, de semmit nem számít amellett, aki lettem.
Lassan 18 éves leszek, nagykorú, felnőtt, nem is tudom. Ideje lesz kézbe venni az életemet, és nem másét élni, nem igaz?
Na, én pontosan ezt tettem, csak 15 évesen. Hogyan? Felültem a repülőre, és átléptem a saját korlátaimat, melyek ajtót nyitottak nekem a Nagy Világba...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)